Se medve, se békacomb

– Úton a győzelemért a birkapörkölttel – mondja vendéglátóm, ahogy végigpörgeti kezében a régi fényképeket, s mutat újabb és újabb felvételeket. A képalkotók egykor fontos pillanatokat örökítettek meg. A kondérnál áll, úgy néz az objektívbe. Múlt. Dicső múlt. A férfi, aki annak idején a salgótarjáni Karancs Szálló konyhafőnök-helyettese volt, még most is felső fokon készít gulyást, vadpörköltöt, babgulyást, azaz kiadós egytálételeket. Kovács István kívánságra főz Nógrád megyeszerte iskolákban gyerekeknek, tanároknak, sportköröknek, focistáknak. – Jöhet az elefánt is, csak sütőt adjanak hozzá – teszi hozzá.

Aki Salgótarján belvárosában jár, azt bizonyára meghökkenti a Fő téren emelkedő hatalmas, kockacukor formájú épület a maga elhagyott valóságában. Naponta ezrek sétálnak el mellette, bárki bárhová tart a városban, mindenképpen az útjába ejti. Az idős generáció tagjai negyven-ötven évvel ezelőtti fiatalságuk helyszínét látják megváltozott, kopott köntösben: a ház halott, erkélyein nincs mozgás, az egykor reprezentatív éttermek, bárok feljárati falait, liftaknabejáróit befalazták.

Hieronymus Moosbrugger bécsi vállalkozó Weber Alajos mérnökkel szén után kutatott Nógrád megyében, és 1850-ben barnakőszenet fedeztek fel Salgótarján közelében. Beindult a bányászat, fejlődött az arra alapuló, a fejtést kiszolgáló ipar, így a település nagyon gyors növekedésnek indult. Az 1860-as évek végén megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt., amely akkoriban az ország második legnagyobb vasfinomító vállalata lett. A cég részvényeit még az Egyesült Államokban is jegyezték. A városiasodást az 1867-ben átadott vasút is meghatározta, iparvágány indult ki az acélgyárhoz, valamint a tűzhely- és az üveggyárhoz.

*

Éppen száz éve, 1922-ben kapott a község városi rangot, 1950-ben pedig Balassagyarmat helyett Salgótarján lett Nógrád megye székhelye. Megépült a síküveggyár és az üveggyapotgyár is. Ekkora fejlődés mellett szükség volt modern szállodára, amelyet 1962-ben kezdtek építeni a település szívében.

„Több mint kétezer lakás épült ugyan a felszabadulás óta a bányavárosban, modern, szocialista középvárosi formáját azonban csak most kezdi alakítgatni Salgótarján.

A modern városközpont első épületeként az elmúlt hat hónap alatt emelkedett a magasba a kilencemeletes szálloda karcsú vasbeton teste, amely máris a város büszkesége. Az impozáns épületóriást nemhiába nevezték el Karancs Szállodának, mert a kilencedik emelet fölötti nyitott kilátó teraszával valósággal felülről tekint a Karancs völgyei és hegyei közé” – írta 1962. október 20-i címlapján a Nógrádi Népújság.

A kilencemeletes, 300 személyes étteremmel, cukrászdával, bárral, nyitott terasszal rendelkező komplexumot 1962 szilveszterén tervezték megnyitni. A munkálatok elhúzódását a vizenyős talaj okozta. A mérnökök számításai nyomán a munkások sakktáblaszerűen elhelyezve, 69 hat-hét méter mély kutat ástak, majd azokat vasbetonnal töltötték tele, így alapozván meg az épület stabilitását. Magát az épületet a szépségéért hosszasan méltatni ma már nem lehet. Még akkor sem, ha Jánossy Györgynek és Hrecska Józsefnek, a Lakóépület-tervező Vállalat főmérnökeinek pályamunkája korábban a törökországi Ankarában aranyérmet nyert. A brutalista (a beton nagyságát mutató) építészeti stílus skanzenje örök mementó a város közepén.

A nagyközönség számára végül 1964. április 4-én, este hétkor nyílt meg a Karancs Szálló, melynek első napi forgalma meghaladta a 10 ezer forintot, ami mai értéken számolva több mint kétmillió forint.

A 168 ágyas szállodai rész mellett a közönség rendelkezésére állt a 200 személyes étterem, a 150 személyt befogadó eszpresszó és bár, a korszerűen berendezett konyhán pedig 800 személy étkezését tudták biztosítani. Az új szállodában 132 alkalmazott dolgozott, közöttük 88 nő. A hotel 2 hónapos jubileumán már számos sikert könyvelhetett el. Ez idő alatt Andrijan Grigorjevics Nyikolajev szovjet űrhajós és az Arbeiter Zeitung című osztrák lap tudósítója is megszállt a Karancsban. Az újságíró a lapjában úgy fogalmazott, hogy ez a szálló bárjával és éttermével, azok intelligens személyzetével Európa bármelyik nagyvárosában megállná a helyét. Nem is volt olyan salgótarjáni képeslap, amelyiken ne lett volna látható az épület.

A szálloda első két évében 25 ezer vendéget számoltak, közülük 2000 külföldi volt, laktak ott új-zélandiak, amerikaiak is. A Karancsban franciául, németül, oroszul, olaszul, angolul és spanyolul felelt a porta. A fővárosi margitszigeti, a Royal, a Gellért és az Astoria Szállóból verbuválódott a fiatal személyzet. Danyi András Nemtiből, Horváth Csaba Nagykanizsáról, Weisz László Budapestről jött ide, csak Mészáros József salgótarjáni. Egyikük így nyilatkozott a helyi lapnak: „Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a portás nem csinál semmit, csak ül. Mert azután a perc után, ahogy a vendég a kitöltött bejelentőlapot átnyújtotta, a portásnak ezer dolga van. A vendég igényes, a vendég kér, és a porta szolgáltat. Posta, ébresztés, újság, üzenetátadás. Mozijegy vagy vasúti jegy, taxirendelés, virág a piacról, és ki tudná felsorolni, mi mindent kell teljesítenie a kedves vendégért.”

A szállodai szobák csaknem mindig telítve voltak. Franciák, olaszok, németek, dánok, amerikaiak, brazilok és főleg csehszlovákok voltak külföldi vendégeik. A Karancs étterme kimagaslóan jó volt, amit nem csak a szállóvendégek vehettek igénybe. Gyakran szerepelt a rendelések között békacomb is, amelyet a főszakács kérésére az egri piacról szereztek be. Kötelező viselet volt a nyakkendő, és bevezették az este 10 órától záróráig történő minimum 25 forint értékű kötelező fogyasztást is, ami számos szakmai vitát váltott ki. A vezetőség szerint erre azért volt szükség, hogy működőképes maradjon a bár.

1985-ben a város más részén megnyílt a Karancs bisztró, a Keripar ételbár, a Kemerovó körúton az oroszos jellegű Bajkál kisvendéglő és a Tajga teázó. A környéken a szállodai sörözőben először csapoltak Spaten sört, a városban pedig először készül fekete a bécsi Jacobs kávécég szemes kávéjából. Akkor, 1989-ben még senki sem gondolta, hogy hét évvel később, évről évre több veszteséget elkönyvelve, szélnek ereszti vendégkörét, dolgozóit, majd végleg bezár a szálloda.

Ugyanis évtizedek alatt Salgótarjánban megváltozott a gazdasági környezet. A szénkészlet fogyása és a gazdaságtalan kitermelés miatt bezárt a bánya. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár, ismertebb nevén BRG kirendeltsége 1992-ben elköltöztette salgótarjáni üzemét az ország más vidékére, majd 1993-ban a síküveggyár jelentett csődöt. 1999-ben részben megszűnt az acélgyár, az egykori ­óriási üzemben már csak a hideghengermű és a szöggyártó gépek működtek. 2008-ban az üveggyapotgyárban is leállt a termelés.

*

Kovács Istvánt Szécsényben keresem fel. Ő 1968. augusztus 1-jén kezdte a Karancs Szállóban mint szakácstanuló. Pilinyből járt be munkásjáratokkal a szállóba, így is meg kellett a szakmáért szenvedni. Szigorú tanárokat és szigorú konyhafőnököket ismert meg, és a három tanulóév után ott maradt segédszakácsnak: a tálalópult mellett például a parasztos sertésbordákat, natúr szaftos burgonyakockákat, békacombokat sütötte.

– Olyan nívós volt a konyha, hogy csak protekcióval lehetett bejutni dolgozónak. A legjobb étteremnek számított Nógrád megyében. Konyhafőnök, konyhafőnök-helyettesek, konyhamészárosok, szakácsok, kézilányok. Volt olyan vasárnap dél, hogy fél tizenkettő és három óra között a 200 személyes placc háromszor megfordult. Csoportmenü mindennap, majd á la carte. Rengeteg állófogadást megcsináltunk, és maszekban a testvéremmel, aki szintén szakács, rengeteg lagziban főztünk. Élénk élet folyt a szállodában, nívós zenekarok húzták a talpalávalót.

Elbeszéléséből kiderül, hogy a régi dolgozók ötévente találkoznak, legutóbb, még a Covid előtt egy helyi étteremben jöttek össze, majdnem hetvenen voltak: irodisták, konyhások, pincérek. Gecse István igazgató, Tornyi Pisti, aki a pesti Hiltonban is volt pincér, Pap Szász János pincér, Gordos Márti üzletvezető, Kovács András és a hidegkonyhás Juci néni. Eljöttek a régi karbantartók, műszaki vezetők, akik mondták, már a privatizáció előtt látták, hogy sürgősen fel kellene az egész gépészetet újítani.

Előveszi a régi képeket a palóc vacsoraestekről, tanulókorszakról, a szakács- és a konyhafőnök-helyettesi időszakából. Mesél Csülök Öcsiről, azaz Kanzler Józsefről a Só utca 6-ból, Elek István konyhafőnökről, Bocsó Jenő konyhamészáros bácsiról, a lengyelországi, oroszországi magyar napos főzésekről. Néha olyan fáradt volt, mint „a radai rosseb”. Tiltakozna, ha tudná, hogy ideírom, sok versenyt megnyerve, birkapörköltben messze földön ő volt a jolly joker (és ma is az).

*

A város jelképévé váló Karancs Szállót nehéz volt eladni. A '90-es évek elején több árverése volt, előfordult, hogy később a bíróság megsemmisítette azt. A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége egykori vezetőinek rokonai és a Postabank felső vezetésének tagja is szemet vetettek rá. Sokan birtokolták, de senki nem valósította meg a terveit.

Se wellnessjelleggel, sem más praktikákkal nem sikerült életet lehelni a szállóba. Újabb tulajdonosai 2005-ben apartmanlakásos házzá szerették volna alakítani az épületet. Végül az apartmanlakások nem készültek el, s megint újabb tulajdonosok kezébe került az ingatlan. 2008 decemberében nagy elánnal jelentették be, hogy „megszűnik Salgótarján Fő terén a kísértetkastély, miután az új tulajdonos, a Styl ingatlanfejlesztő csoport kétmilliárdos költséggel jövő év tavaszán megkezdi a Karancs Szálló felújítását, négycsillagos wellnesshotellé történő átalakítását. Az épület tetején lesz a well­ness­részleg úszómedencével, jacuzzival, szaunával, szolá­riummal és gyermekjátszótérrel.”

A 2010-re tervezett csoda elmaradt, a ház üres most is.

*

Az idei évben a várossá válásának 100. évfordulóját ünnepli Salgótarján. Az ünnepségen Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter kiemelte a tarjániak hűségét. „A Salgótarjánban élők munkájukkal kivívták az ország tiszteletét. Salgótarján 100 éves teljesítménye sokat adott az országnak, a bányával, az öblösüveggyárral, a síküveggyárral, a Salgótarjáni Bányász Torna Clubbal, amely még az UEFA-kupát is megjárta, és több válogatottat, olimpiai bajnokot adott az országnak – mondta a miniszter. A Miniszterelnökséget vezető miniszter szólt a jövőről, a Modern Városok program adta lehetőségekről is. A salgótarjáni embereknek is hozzá kell férniük a jó színvonalú közszolgáltatásokhoz, a jó minőségű közlekedéshez, a sportolás, szórakozás mellett a méltó munkáért méltó bért fizető munkahelyekhez – hangsúlyozta.

Fekete Zsolt polgármester úgy fogalmazott, eseménydús, sokszor viszontagságos évszázad volt ez. Hozzátette: megtépázott bennünket a második világháború, az 1944-es tragédiát egy évtizeddel később újabb tragédia követte, 1956. december 8-án vérbe fojtották a gyári munkások demonstrációját. Később az addig tervezetten fejlődő város a rendszerváltás áldozata lett, az elmúlt 30 évben végzetesen kezdett üresedni. Azt is mondta, Salgótarján mindenkori életét az itt élők formálták azzá, ami. A bányászok, a gyári munkások, a vendéglátósok, a tisztviselők, a pedagógusok, a sportolók – mindenki, aki itt élt, tanult, dolgozott. Ezért ebben az évben minden salgótarjáninak köszönetet mondanak, aki itt élt, itt él, hogy hozzájárult a város gyarapodásához, mindennapjainak alakulásához.

*

Hosszú úton sétálok Salgótarján központjától kifelé. A síküveggyár épületei lehangolóak, de egy ilyen nagy gyártelepen is látni az élet jeleit, egy-egy kisvállalkozás befészkeli magát a részben felújított épületrészbe, olyasmi ez, mint amikor a beton repedéséből virág nő ki. Egy buszmegálló padján munkásféle idős ember ül. Megszólítom: jön-e még ma busz. Biztos benne, hogy jön.

– Bányában dolgoztam egész életemben, míg lehetett. Nagyapám bányász volt, apám rendőr, és én mint somlyóbányai gyerek csapatcsillésnek jelentkeztem. Szénelővájáson és a fronton dolgoztam, de 1991-ben bezárt Kányás, aztán Ménkes is, így váltottam – mondja Garamszegi László. Elment a vízműhöz dolgozni, ma pedig nyugdíjasként Forgácson a temetőben gondnok.

– A nehézipar fellegvára volt Salgótarján. Acélgyár, bányagépgyár, tűzhelygyár, öblösüveggyár, síküveggyár, amely több tízezer embert foglalkoztatott. Most nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Egy 55 ezres városból 30 ezres város lett – aki tehette, elment innét.

Maga elé néz, majd a busz felé, amely feltűnik a távolban.

– Nehéz teher ez. A fiam leérettségizett, szakmája van, de mégis tüzépnél dolgozik. De örülök, hogy az is van neki, mert jön az unoka. Holnapra van kiírva világrajövetelre a baba. Nem iszom, de egy korty pezsgőt talán leengedek a torkomon az ő egészségére.

És akár hiszik, akár nem, történt egy kis csoda is. Az idén 155 millió forintért megint új kézbe került a Karancs Szálló. Nem tudni, ki a nyertes, mert árverési álnéven szerepelt, és azt sem tudni, az „M47WH”-nak – legyen az magánember vagy vállalkozás – van-e bármilyen terve az épület feltámasztására. De ilyet láttak már az itt élők.

A Kis Karancs ma patika, és a lakótelepen található Tajga teázó, amelynek sarkába annak idején kitömött barna medvét állítottak az üzemeltetők, ma már egyszerű kocsma. A medvét egykor Kamerovó testvérváros küldte Salgótarjánnak. – Moszkvától még hat óra repülőút keletre, ott közelebb volt Japán, mint Moszkva – mondta nekem Kovács István, aki főzött ott is a nagyérdeműnek.

De ki emlékszik minderre?

És hol vannak már a békacombok, s hol lehet az a kitömött medve?