Négy nemzedék a farmon

Újtelekről Szakmárra menet jobbról jól látszik a farm. A Kalocsai Dózsa György Mezőgazdasági Technikum tanulójaként az 1960-as évek végén jártam itt, akkor a Kalocsai Állami Gazdaság szakmári kerületének állattartó telepe volt. Az épületen, amely előtt megállok, ott az 1958-as évszám, akkor építette a gazdaság. Szigetiék felújították és bővítették – egy részét tíz vendéget befogadó falusi szálláshellyé alakították –, a hosszú folyosóról az étkezőbe lépve mégis a régi idők hangulatát érzem: rétestésztát nyújtanak az asszonyok, épp a túrós rétes készül.

Középen fehér, kalocsai mintás kötényben egy idős asszony szorgoskodik: a bemutatkozáskor kiderül, ő Szigeti Jánosné. A dédmama, Terike néni júniusban töltötte be a 90. évét – akkor dr. Bábel Balázs, a Kalocsa–kecskeméti Főegyházmegye érseke is köszöntötte –, de ma is fáradhatatlan, fiának és Robi unokájának hétköznapokon ő főzi az ebédet, s részt vesz minden munkában, amiben csak tud. A hallása már nem a régi, a beszélgetésben a lánya, Posztobányi Gáborné Szigeti Magdolna, Robi édesanyja segít.
Megérkezik Szigeti Tamás unoka, a Szigeti Farm Szaktanácsadó Kft. vezetője – Szigeti Tibor fia. Megkérem, mondja el, hogyan lett a hajdani állami gazdasági tehenészeti telepből családi farm.
– Édesapámé az érdem. A családunk apai ágon mindig mezőgazdasággal foglalkozott, a nagymamám és a nagyapám – aki 2007-ben elhunyt – dolgos parasztemberként ezt adták tovább. Édesapám, aki 1960-ban született Kalocsán, a Dózsában érettségizett, utána Kaposváron állattenyésztő-technikusi diplomát szerzett. Műszakvezetőként, majd telepvezetőként dolgozott a kistényi telepen, ahol 500 tehenet fejtek, több mint 30 ember munkáját irányította. Amikor a rendszerváltozás után az állami gazdaságot privatizálták, mindent megtett, hogy a családunk megvásárolhassa a telepet. Hitelt azonban ehhez nem adtak a bankok, végül a Szakmári Gabona Kft.-től kaptunk 10 millió forint kölcsönt, 37 százalékos kamatra. Én, aki 1988-ban születtem, erről persze még nem sokat tudtam. Édesapám 10 ember munkáját vállalva rengeteget dolgozott, és a 2000-es évek elejére vissza tudta fizetni a kölcsönt, talpra állította a tejtermelő, növénytermesztő vállalkozást. Az uniós csatlakozást követően 2010-től pedig megindult a fejlődés. Ma 500 fejőstehenünk van – zömmel holstein-frízek, de magyar tarkák is –, emellett 60-70 húsmarhát tartunk. Az unokabátyám, Robi a gépek mellett a lovak szerelmese, 30 körüli a lipicai lóállományunk, két ménnel, Mítosszal és Fantommal. S tartunk körülbelül 140 juhot is. Az állatállomány takarmányszükségletét – a premixek, bizonyos tápkeverékek kivételével – a saját növénytermelésünkből fedezzük, a többlettermést pedig – főként őszi repcét, napraforgót – szerződéssel értékesítjük. Az olajos magvakon kívül klasszikus gabonanövényeket – búzát, árpát – termesztünk, kisebb területen csemegekukoricát és fűszerpaprikát termelünk. Az utóbbit piacra nem, csak a családunknak és a vendégeinknek.   
– Három diplomát szerzett Gödöllőn, mi az ön szerepe a gazdálkodásban?
– Előbb környezetgazdálkodási agrármérnökként végeztem a Szent István Egyetemen, a Mezőgazdaság- és Környezettudományi Karon. Ezután a Gazdaság- és Társadalomtudományi Karon vidékfejlesztő mérnöki, majd agrárközgazdász diplomát szereztem. Eltelt néhány év, míg édesapámmal és Robival, az unokabátyámmal – aki autószerelő és nálam tíz évvel idősebb – kialakult a munkamegosztás köztünk. Édesapámnak az állattenyésztés a mindene, és hihetetlen energiával – mi csak tanulhatunk tőle – kiválóan irányítja. Robi nagyon ért a gépekhez, ez hozzá tartozik, és több mint tíz éve egy hazai és nemzetközi árufuvarozási vállalkozást is elindítottunk, hét kamionunk van, főleg gabonanövényeket szállítunk. Én pedig úgy láttam, leghasznosabb, hogyha főként projektmenedzseléssel, szaktanácsadással, pályázatírással, adminisztrációval foglalkozom. Ma már saját vállalkozásban végezzük ezt a munkát, 11 fővel. Két ember kivételével mindannyian magunk is gazdálkodunk, mi itt, a Szigeti Farmon 550 hektáron.
– Júniusi partnertalálkozójukon elhangzott, hogy a tanácsadó cég üzletfelei az elmúlt években ötmilliárd forint pályázati forrást nyertek el. Milyen körre terjed ki a tanácsadás és a pályázatírás? 
– Elsősorban Bács-Kiskun, Tolna és Baranya vármegyei gazdák fordulnak hozzánk. A partnereink száma mostanra elérte a kétszázat, az elnyert pályázati összeg pedig a júniusi eszmecsere után csaknem fél évvel már jóval több ötmilliárdnál. Külön öröm, hogy a gazdálkodók máig egyetlen pályázatot sem mondtak vissza, megvalósul mindegyik. Elindítottuk az aranykalászos gazdaképzést, növényvédelmi gépek időszakos felülvizsgálatát vállaltuk. A nyár eleji találkozó fő témája egyébként az agrár-generációváltás volt. A gaz­daságok irányítóinak 35 százaléka ma 65 évnél idősebb, és csak 10 százalék a 40 év alattiak aránya. Ez év január elsejével hatályba lépett az agrárgazdaságok átadásáról szóló törvény, amely megoldási lehetőséget kínál erre. Nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy a mezőgazdaságban a fiatalok a megfelelő időben átvegyék a stafétabotot, ehhez azonban jól képzett emberekre van szükség, akiknek a mezőgazdaság valóban szívügyük. Az idősek tudása, tapasztalata nem nélkülözhető, ezt kell ötvözni a modern tudomány eredményei­vel. És olyan hittel, a föld iránti szeretettel kell dolgoznunk, ahogy ők teszik.

*

Megszólal a telefon, Tamást a Hír Tv-sek hívják. Az innen körülbelül harminc kilométerre, délre levő Fajsz határában várnak minket, ott kezdődik a forgatás. November 18-án a Hír Tv Zsuzsi asztala című műsorának nézői ismét találkozhatnak majd velük. Kocsiba ülünk, máris indulunk, az úton a fajszi, dusnoki, bátyai és miskei gazdákból három éve létrejött öntözési közösségről beszélgetünk.
– Nem volt egyszerű, míg eljutottunk odáig, hogy 38 gazda részvételével megalakult a közösség. Az emberek korábban inkább konkurenciát láttak egymásban, és élnek még a téeszidőkből hozott rossz emlékek is a „szövetkezésről”. Azt azonban, hogy a víz mennyire fontos ma, amikor a csapadékmennyiség csökken, és egyre gyakoribb az aszály, nem kell magyarázni. A Fajszi Öntözőfürt az ottani Kék Duna Tsz idejében 4000 hektár öntözését tette lehetővé, de a rendszerváltozás után, amikor a mezőgazdaságban annyi minden átalakult, nagymértékben visszaesett a kihasználtsága. Ezen kellett változtatni, így jött létre közreműködésünkkel az ország legnagyobb öntözési közössége, amely a tagjainak számos előnyt, jelentős kedvezményeket biztosít. Az öntözőfürtnek és a rá épülő közösségnek óriási szerepe lehet a kalocsai fűszerpaprika mint hungarikum megmentésében, a kalocsai körzet mostani 700 hektár paprikájának kétharmada ugyanis a négy község, főleg Fajsz és Bátya határában van. Már hétszáz hektárt tudunk öntözni újra, ebbe nem csak paprikatermő területek tartoznak. Az öntözhető területek nagyságát itt a Duna mentén – beleértve a Kalocsától északra fekvő dunapataji és hartai határrészeket is – több ezer hektárra lehet növelni.

Közben a fajszi határba érünk, ahol – mert a paprika már lekerült a földekről – káposztaöntözést látunk. Az Emilkert Kft. – vezetője Szilágyiné Karaszi Éva – 42 hektáron, a környék káposztatermő területének egyharmadán termeli a vitaminokban oly gazdag zöldségnövényt, amelynek már javában zajlik a betakarítása. Mielőtt a szedők ideérnek, a területnek ezt a részét érdemes még megöntözni. Szilágyi Richárd, az ügyvezető asszony férje megerősíti, az öntözési közösség létrejötte – amely bekerült az európai uniós jó gyakorlatok közé – sokat jelent számukra. A káposzta iránti kereslet növekszik, a fejeken kívül a levelet is el tudják adni, szarvasmarhatartók és vadásztársaságok viszik. Megkérdezem, honnan van a kft. neve, mire Richárd büszkén mondja, a fiukról, Emilről nevezték el, aki még csak 14 éves, de máris sokat segít, s agrármérnöknek készül.

*

– Emil csodagyerek – kiált fel Tamás a kocsiban, amikor a fiú nevét említem. – Minden érdekli, ami a földdel, a gazdálkodással kapcsolatos, nyolcadikos létére felül a nagy traktorra, felügyelettel vezeti a kombájnt is. A szó legjobb értelmében igazi paraszt, kiváló gazda lehet belőle. Nagy szüksége van a magyar mezőgazdaságnak az ilyen gyerekekre, fiatalokra.
Fajszról Drágszélre tartunk most, ahol egyik üzleti partnerüknél – akit Tamás inkább jó barátnak, családtagnak tekint – kukoricát aratnak. Amint odaérünk, György-Horváth Zsuzsa, a Zsuzsi asztala műsorvezetője – aki minden munkát kipróbál, s jól látni, mindenben ügyes – máris a kombájn nyergében, Posztobányi Róbert (Robi) mellett terem, s rövid szakmai eligazítás után indul is a nagy gép. 
Fogynak a sorok a kamerák előtt, mi addig Tamás Péterrel, a gazdával beszélgetünk. Szüleivel 170 hektár saját és bérelt földön gazdálkodnak, fűszerpaprikát és csemegekukoricát is termelnek, az idén 14 hektár volt az egyikből, 10 a másikból. A csemegekukoricát jó áron lehet eladni. Megnézzük Péter húsmarháit is, nagyon szépek. Most éppen Donát fia eteti őket, aki különben Kalocsán a Kossuth Zsuzsanna Gimnázium és Szakközépiskolában turizmust tanul, de a jószágok sem idegenek tőle. Közben megérkezik Tamás András, Péter édesapja is, aki unokáját dicséri, mondván: össze kell a családnak fogni, ha boldogulni akarnak. 
A learatott területen pedig megjelenik a falu nyája, ízlik a birkáknak az összeaprított kukoricaszár. Kiderül, hogy pásztoruk, Fekete György az állami gazdaság idején azon a kisdrágszéli telepen volt juhász, ahová mi korábban a „tekóból” állattenyésztő hetesi szolgálatba jártunk. Annak a telepnek azonban már nyoma sincs – tudom meg –, ledózerolták. Ha lett volna ott is olyan vállalkozó, mint Szigetiék, akkor talán nem jut erre a sorsra.

*

Mire késő délután visszaérünk a Szigeti Farmra, fő a vacsora. Martin Imre, a család barátja – „civilben” ő is vállalkozó – marhapörköltet főz, jóféle Szigeti-paprikaőrlemény kerül bele. A rétest – túrósat, meggyeset, mákosat, almásat és paprikásat – már „előételként” meg is lehet kóstolni, a java majd a pörkölt után következik. Szigeti Tiborral, Tamás édesapjával bejárjuk a telepet, amelyben benne van az egész élete, elgyönyörködünk a jól tartott jószágokban, a legelésző marhákban, a szebbnél szebb lipicai lovakban. A területük fele saját, felét bérlik – zömmel a Kiskunsági Nemzeti Parktól –, az 550 hektár fele szántó, fele legelő. Egy része annak is öntözhető, s a múlt évben öntözni is kellett.
Kislányok futnak elénk: a kétéves Szofi Tamás és párja, Zsófi gyermeke, a nála négy hónappal fiatalabb Saci Tamás testvéréé, Annáé, az őket kísérő ötödikes Déva – aki legszebb kalocsai ruháját vette föl – Robié. Ők a negyedik nemzedék, s ők is nagyon jól érzik magukat itt a farmon.
Amikor elbúcsúzunk, Tamás megemlíti Nagy István agrárminiszter látogatását, aki három évvel ezelőtt az öntözési, szálláshelybővítési és gépbeszerzési projektjük zárásakor járt náluk. Mit keres az agrárminiszter egy viszonylag kis beruházási összegű fejlesztés átadó ünnepségén? – tette fel szinte önmagának a kérdést, s a politikus így válaszolt rá: „Azért vagyok jelen, mert a Szigeti családi vállalkozáshoz hasonlóak adják a magyar agrártermelés kétharmadát, alkotják a gerincét. Nélkülük a magyar mezőgazdaság sikere elképzelhetetlen lenne.”
Ehhez kell a hit és a tudás, amely Szigetiéknél nemzedékről nemzedékre öröklődik.