Majoránnás combok és hurkák

Húszezer látogató, húsz versenycsapat és tömérdek hurka, kolbász, tepertő és a jó ég tudja még, hogy miféle ételsorok voltak a nemrég Nyíregyáza-Sóstón megrendezett Nyírségi Disznótoros Fesztiválon, illetve nemzetközi Böllérversenyen. A legtöbb versenycsapat a Nyírségből érkezett, de újból eljött a romániai Kaplony és a szlovákiai Nagykapos csapata is, ráadásul az idén egy dél-koreai közösség is tiszteletét tette különleges ételeivel. A húszezres tömeget a fel-feltűnő esőfelhők se tudták eltántorítani.

Nyíregyházán évente egyszer ingyen viszi az embereket a vasútállomás és sóstói múzeumfalu között a 8-as meg a 8/A jelzésű autóbusz. De igyekezni kell, hogy felférjen az ember, pedig jönnek-mennek a buszok, a szokásosnál sokkal gyakrabban. Ekkor tartja a város a ma már nemzetközivé terebélyesedő böllérversenyét, amit ta­­valy is több mint húszezren kerestek fel, az idei eseményre se várnak kevesebb vendéget. Az egyik buszra felpréselődve nyilvánvaló előttünk is, hogy most is sokan leszünk, de a végállomásra érve elszörnyülködünk a tömérdek ember láttán.
Pedig még csak délelőtt fél tíz – mi lesz itt délután háromkor!?

– Megmondom maguknak – fordul felénk egy előttünk bandukoló házaspár. – Tömeg. El se fogunk férni az utcákon.

A Nyíregyháza melletti Nyírjesen lakó Szabó József meg a felesége tavaly is tiszteletét tette a fesztiválon, s azt mondják, most is nagyon jó hangulatra számítanak. Az ott kóstolható finomságok nem különösebben izgatják őket, hiszen sertést ők is vágnak, s hurkát, kolbászt is töltenek minden évben. De a múzeumfalu színpadán folyó műsor minden pénzt megér. Ráadásul olyan ismerősökkel is összefuthat az ember, akikkel évek óta nem találkoztak, de akár új barátságokat is hozhat a találkozó.

Mint e sorok írójának is, aki alighogy beteszi lábát a skanzen területére, máris karon fogja egy jól öltözött, nyakkendős férfi.

– Szervusz, Árpikám! De régen láttalak. Gyere csak, kóstold meg a Hübner pálinkáját!

Kissé zavartan pislogok a kimondottan jó kedvű idegenre, mert nem tűnik ismerősnek, ráadásul én se Árpi vagyok. Kétségbeesetten kutakodom az emlékeim között, hátha felbukkan valahol az arca, de nem. Nincs is rá azonban szükség, mert máris hozzák a hübneresek sátrában a „fogópálinkát”, koccintani azonban nincs kivel, mert a nyakkendős idegen közben eltűnt, a pálinkát kínáló hölgy meg absztinens. Azt azonban megtudom, hogy a Hübner Nyíregyháza egyik legnagyobb gyára, majd ezer főt foglalkoztatnak. Nincs itt természetesen mindenki, de legalább százan biztosan. Afféle csapatépítő tréningnek is felfogható a jelenlétük, de itt persze nem a csuklós buszok harmonikájának működési elvéről folyik a szó. Hanem például arról, hogy a szomszédban sürgölődő Egyek hurkája lesz-e megint a legjobb, vagy a velük egy helyen sátorozó tokaji Minaró Hotel séfjeinek készítményei? Addig is hoznak nekünk egy-egy tányér apró karikákra vágott kolbászt. Pikáns, érdekes íze van, de nem igazán tudjuk hová tenni az ízeit. Nem is csoda, mert mint kiderül, az ő kolbászuk még nincs kész, addig is együnk egy kis bajor kolbászt.

Ez a hátulütője, ha az ember túlságosan lelkes, és idejekorán riportútra indul. Hogy még nem készültek el a remekművek. A tavalyi győztes egyeki csapat is még csak most tölti a májas hurkát. De azért ott se marad éhen a hozzájuk tévedt vándor. A csapat vezetője, Soltész Gábor apróra vágott sertéssülttel várja őket, de előtte azért egy kis pálinkával.

– Nyolcéves barack! – néz ránk jelentőségteljesen a civilben mentőápolóként dolgozó Soltész Gábor. –Tavaly birssel jöttünk, el is hoztuk vele az első díjat. De ez se rossz, igaz? A szomszédban, Csegén, Tiszacsegén főzik, még sose hallottunk rájuk panaszt.

Az egyekiek harmadik alkalommal vesznek részt a nyírségi eseményen, amúgy évente négy-öt hasonló rendezvény résztvevői. A kötelező hurka-kolbász-tepertő hármas mellett mindig kitalálnak valami különlegességet, most például egy mozdonykazánban elősütött mangalicaoldalast, ami még csak félig van kész, de már olyan illata van, hogy a járda túlsó oldalán is megállnak, s szimatolnak befelé a járókelők. Az egyekiek nem bíztak a véletlenre semmit. Nemcsak az edényeket, a fűszereket, az italokat, de még a tüzelőt, az apróra vágott ágakat is otthonról hozták. Megy is flottul minden. Egy nagy üstből épp most szedik ki a megsült tepertőt, kapunk mi is egy szebb, húsosabb darabot. Egyik markunkból a másikba dobáljuk a forró csemegét, aztán, mikor csendesedik a forróság, beleharapunk. Egy kicsit meleg még mindig, de ilyen az igazi tepertő. Hát még ha kihűl, és csípős savanyúsággal, foszló kenyérrel esszük…!

*

A sóstói skanzen egy igaz falu. Szabályos utcákkal, templommal, parókiával, iskolával, korcsmával, borbélyüzlettel, suszter- meg kalaposműhellyel, és persze lakóházakkal, ólakkal, csűrökkel, istállókkal. Közepén pedig egy nagy színpaddal, nézőtérrel, ami most csurig tele. A színpadon az agrárminiszter, Nagy István, a nyíregyházi polgármester, Kovács Ferenc, a főzőverseny fehérbe öltözött zsűritagjai és a zsűri elnöke, Reviczky Gábor. A Kossuth-díjas színész pont arról beszél, hogy a főzőverseny nézői különleges pillanatokat élhetnek át. Olyan ez, mint egy színházi próbafolyamat, csak míg a színházi munkálatok a nézők elől elzárva történnek, itt minden nyilvános. Nyugodtan meg lehet figyelni a disznótoros finomságok elkészültének mozzanatait, s otthon akár ki is próbálhatják azokat.

Lent, a hallgatóságban mindenféle fura alakok tornyosulnak, kétségkívül a mohácsi busók a legfigyelemreméltóbbak. Ők a leghangosabbak is. Jó lenne velük szóba elegyedni, de akit megszólítunk, vagy süket, vagy néma, mert csupán kolomprázás meg kereplőcsattogtatás a válasz. Végül aztán egy szélesen vicsorgó alak csak megkönyörül rajtunk, s kicsikét felemeli arcáról az álcát. De csak egy ápolt szakállt látunk, s egy telt alsóajkat. Meg is szólal a mohácsi busó. Kellemes bariton a hang, a kiszűrődő mondatok pedig rutinos nyilatkozóra vallanak.

Megtudjuk, hogy nyolcan érkeztek, hogy az álarcok hárs- vagy nyárfából, illetve vörösfűzből, de mindenképp puhafából készülnek, s ötven-hatvanezer forint az áruk. Azt is megtudjuk, hogy miért hiányzik az álarc amúgy tökéletes állapotban lévő fogsorából egy fog. A közhiedelemmel ellentétben nem egy kocsmai verekedésben vesztette el a viselője. Azon a kis lyukon tud benyúlni a finom reszelőjével az álarc belsejébe annak készítője. Hogy aztán ott min ügyködik, azt már nem sikerült tisztázni, mert közben elindult a menet nagy kereplésekkel a sátrak felé, s mi is jobbnak láttuk, ha távolabbi portákon is széjjelnézünk.

Az egyik magtár előtt fura, hegyes kalapot viselő figura térdepel. Előtte pár felnőtt meg két kisgyerek, tágra nyílt szemekkel nézik, hallgatják a Manó törpére hajazó figura arcjátékát meg a nyelve alá tett sípoló csicsergését. Szabályosan beszél az a sípoló, csak nem értjük, hogy mit.

– Ti tudtok magyarul? – szólal meg ekkor a „törpe”, aki így térdelve is majd’ kétméteres ember. – Én egy kicsit. Anyu manó, apu ember.

A két kisgyerek tanácstalanul néz hol a törpére, hol a szülőkre, aztán megindulnak a szemközti portán csapásoló néptáncosok felé. Szatmári táncot járnak a fiatalok, mögöttük egy nagy felirat hirdeti, hogy a W-Scope Hungary Plant Kft. birodalmában járunk. A koreai cég most épülő nyíregyházi üzemében akkumulátorokhoz használt szeparátorfilmeket fog gyártani, s több mint 1200 embernek teremt munkalehetőséget. A termelés azonban még odébb van, de a dél-koreai szakemberek egy része már Nyíregyházán van. S ha már itt vannak, akkor természetesen a disznótoros fesztiválon is bemutatkoznak, persze saját étkeikkel.

A távol-keleti konyha sokban különbözik az európaitól, ott például a marinálás dívik. Magyarul a húst egy zöldséges, speciálisan fűszerezett szószban pihentetik egy teljes napig, csak aztán következhet a sütés. Hogy aztán annak milyen az íze, nem tudtuk megállapítani, mert majd csak négy-öt óra múlva lett kész. Sajnos a grillezett disznónyakkal se sikerült randevúznunk, a nyárson sült sertéshús darabkái viszont élvezetes falatok voltak.

*

Lassan két órája bóklászunk már a faluban, de még mindig nem sikerült hurkát ennünk, határozott tettre szánjuk hát el magunkat – irány a tiszaeszláriak portája! Ha ott sincs hurka, akkor sehol. De nincs. Vannak ellenben húsz centi magas szalonnadarabok, elefántcomb nagyságú disznósódarok, kilométer hosszú kolbászrudak – de hurka még nincs. Szóvá is tesszük ezt az eszláriaknak, akik a térség legnagyobb mangalicatenyésztői, mire a főhentes belemarkol a töltéshez előkészített hurkahegyek egyikébe, s kezünkbe nyomja a masszát.

– Na, kóstolják!

Egy pillanatra meghökkenve nézzük a kezünket, aztán megcsapja orrunkat a szabolcsi hurkák jellegzetes majoránnás illata, s haladék nélkül falni kezdünk.

– Na, milyen? – szegezi ránk tekintetét a nagy kapalapos főhentes, de aztán, látva arcunkat, a feleletünkre már nem is kíváncsi. Hát milyen lenne? Fenséges.

Az ilyen étek után erősen megszomjazik az ember. Nincs is ezzel gond, hiszen annyi itt az innivaló, mint a tenger. Igen ám, de egy nagy marik zsíros hurkamassza után nem pálinkára vágyik az ember! A Kaplonyi Betyároknál azonban nem kap mást, csak pálinkát. Később majd mást is, de először meg másodszor pálinkát.

Kaplony egy gazdag szatmári falu, de már a határ túlsó oldalán, Romániában. Nagykároly, Mezőfény, Csanálos társaságában. Kaplony is sváb falu, akárcsak Fény meg Csanálos, de ezt ne nagyon emlegessük a kaplonyi sváb magyarok előtt!

– Csanálos…!? – mondják lekicsinylően, már-már gúnyosan. – Az nem sváb! Az sováb! Ott nem kínálják meg kétszer a vendéget. Egyszer is csak nagyon kínlódva.

A kaplonyiak persze nem „sovábok”. A férfiak nyakában hosszú madzagon öblös pálinkáskupak lóg. Ők abból hörbölik a szatmári szilvát, a vendégeknek meg decis poharakba öntenek. Amúgy ők vagy harmincan jöttek, s nemcsak isznak, de dolgoznak is. Náluk már meg van töltve a hurka, a kolbász, fő a betyárleves, a töltött káposzta, és olyan fehér házi kenyereket hoztak, hogy az mind fehérebb a legfinomabb gyolcsnál. És nem jöttek magukban. Szurkolókat is hoztak. Szatmárnémetiből egy teljes autóbusz jött utánuk, úgyhogy a biztatásból sincs hiány.

– A töltött káposztát javaslom! Azt mindenképp meg kell kóstolniuk – biztat bennünket a csapatfőnök, a mezőgazdasági technikus Kind Zsolt, aki nyáron építési vállalkozó, télen meg hentes. Meg ceremóniamester. De ezt nem egyedül űzi, az összes kaplonyi férfi kapható erre.

*

Mitőlünk azonban ceremóniázhatnak. Faljuk a savanyú káposztalevelekbe töltött, füstölt disznósódarral bolondított töltött káposztájukat, ami olyan finom, hogy nem lehet elmondani. És van valami különleges íz is benne, de hogy mi, nem tudunk rájönni. A kap­lonyi asszonyok meg nem segítenek.

– Majd jövőre megmondjuk! – kacagnak, és kimérnek egy nagy tányér böllérlevest az „éhes” krónikásoknak. És egy nagy karéj fehér kenyeret is adnak hozzá, nehogy éhen menjenek haza.