Város fellendülőben

A magyar–román határ felé autózva, Pátyodot elhagyva, kint a határban fél tucat toronydaru tűnik fel két-háromszáz lépésnyire az országúttól. De nem csak a hat toronydaru látványán hökken meg az ember. Ott, ahol pár hónapja még szántóföld barnállott, most többemeletes épületek magasodnak, s még egyáltalán nincs vége. A már álló épületek mellett ugyanis két másik tömb acélszerkezete is kész, a toronydaruk meg akkora betonfalakat libegtetnek, mint egy-egy kisebb hegyoldal. 
Forgalmas ez az országút, ez vezet Szatmárnémeti, Nagybánya, Kolozsvár felé, ennek megfelelően rengeteg a külföldi autó. Mindjárt a csengeri letérőnél is áll egy olasz, s egy máramarosi rendszámú kocsi, utasaik uzsonnáznak. Innen legjobb a kilátás az építkezésre, megállok hát én is, s veszem a távcsövemet, hogy közelebbről is élvezhessem a látványt, mikor megszólít magyarul az egyik romániai férfi. 
– Valami erőműféle épül ott? – mutat az épületekre. 
Mondom neki, hogy börtön, mire a többiek is felkapják a fejüket. 
– Na, az nálunk is elférne! Mifelénk is nagyon sokan elszemtelenedtek. És nem a tyúktolvajok! Hanem a nyakkendősök. Akik persze majdnem mindig megússzák – morognak. 
– Ha meg le is csukják valamelyikőjüket, olyan helyre viszik őket, ahol nyaralással is felér a büntetésük – teszik hozzá a többiek. – Kíváncsiak vagyunk, mit fogunk látni, ha legközelebb erre járunk – mondják búcsúzásképpen az Olaszországban dolgozó kap­nik­bányai férfiak, s még azért hozzáteszik: „De azért ide nem nyaralni jönnek majd a delikvensek, ugye?" 
Csenger, ez a határszéli, ötezer lelkes kisváros eddig nemigen szerepelt az országos híradásokban, most viszont tele van az internet a várossal, pontosabban az ott épülő börtönről szóló hírekkel. Azzal például, hogy az új börtön ezerötszáz elítéltet fogad be, meg arról, hogy az újonnan épülő intézmény működtetéséhez mintegy 700 munkatársra lesz szükség, ezért a városban toborzóirodát is nyitottak az érdeklődők számára. Az új „bévések" oktatása már el is indult: négy osztály kezdte meg az alapfokú büntetés-végrehajtási tanulmányait. A felvételi eljárás és a tizennégy hetes alapképzés helyben, Csengerben zajlik, ugyanakkor fontos, hogy a tanulók már annak kezdetétől, az oktatás teljes ideje alatt teljes bért kapnak. És ez nem is kevés, megközelítőleg nettó 400 ezer forint. 
 
A toborzóiroda a város központjában kapott helyet. Talán el is menne mellette az ember, ha nem állítaná meg egy csalogató tábla: „Gyere a hűvösre!” De megállítja. Persze nem azért, mert a hideg téli napon olyannyira melege volna, s árnyékba, hűvösre húzódna. Az épület előtt ugyanis féltucatnyi sötétkék egyenruhás nő és férfi vonul el fekete egyentáskával a kezében. Először rendőröknek nézné őket a tapasztalatlan szem, de aztán rájön, a börtönőrök, pontosabban a büntetés-végrehajtás emberei viselnek ilyen egyenruhát. Nem is tévedünk. A leendő börtön leendő dolgozói ők, akik nemrég valószínűleg ugyanúgy rácsodálkoztak a büntetés-végrehajtó intézet munkatársakat toborzó táblájára, mint mi, csak ők be is mentek a „hűvösre”. És még vagy ötszázan fogják követni őket, amíg csak be nem telik a létszám. 

Az épülő börtön természetesen a szatmári kisváros életét is felbolygatta. A hideg téli szélben ugyan mi nem sok járókelővel találkozunk, így hát a központban található piac felé vesszük az irányt, mert ha valahol vannak szókimondó emberek, ott biztosan lenniük kell. Vannak is. Egy hurkát, kolbászt áruló kocsinál meg is szólítunk egy kisebb csoportot, azt tudakolván, hogyan fogadták a csengeriek az épülő börtönt, mire széttárják kicsit sajnálkozva a kezüket. 
– Uraim! Hétszáz embernek lesz havi négyszázezer parázs forintja. Tudják maguk, mennyi pénz az!? És tisztán! 
– Csak az a baj, hogy a sok pénz felnyomja majd az árakat! Úgyhogy maguk is most vásároljanak be ebből a hurkából – javasolják nem kis derültséget kiváltva nekünk is mások –, mert jövőre már sokkal drágább lesz. 
Dél felé jár már a piac, lassan elfogynak a vevők, pakolnak az árusok is. Drótos Mihály azonban még vár, s igaza is van, mert három egyenruhás is megáll előtte, s banánt, süteményt vesznek. 
– Remélem, állandósulni fog ez a lendület, s akkor valóban megéri majd olyan messziről idehozni az árut – fordul felénk, miután kiszolgálta a „bévéseket”. 
A gyümölcsöt, édességet, s más apróságokat áruló kereskedő tulajdonképpen kollégánk, hiszen a médiához kapcsolódó főiskolai végzettsége van, s egy ideig dolgozott is az egyik nyíregyházi televíziónál, de aztán jobban látta váltani. Az ide majd' negyven kilométerre lévő Nábrádról jár át hetente egyszer-kétszer a csengeri piacra, s ha az igazán komoly pezsgésre még várni kell, azért reménykedik. 
– Már kezdenek megjelenni a pénzek a csengerieknél is – mondja. – Most hallom az egyik ismerősömtől, hogy a szomszédja nemrég adta ki bérbe a háromszobás csengeri házát havi kétszázötvenezer forintért. Tavaly ilyenkor még huszonötezret se kapott volna! 
– Valóban jelentős változások indultak a város életében, de ez egyáltalán nem érte váratlanul a helybélieket – fogad bennünket a piacos vizit után Forján Zsolt, Csenger polgármestere. – Eddig hozzánk a kíváncsi emberek szinte kizárólag a valóban gyönyörű, Makovecz Imre tervezte városképért jöttek, de aztán persze el is mentek. Most viszont a leendő börtön személyzetének nagy része nálunk is fog letelepedni, aminek mi, csengeriek kimondottan örülünk, s fel is készültünk a fogadásukra. 
 
Mint kiderült, két lakópark építésének előkészületei is megindultak már. Az egyik parkban ötven fő elhelyezésére alkalmas garzonok épülnek, a másikban pedig a város épít harminchat lakást, de ezek már gyermekes családok befogadására is alkalmasak lesznek. Csenger ugyanis bízik benne, hogy gyerekes családok is jönnek. Épp ezért a bölcsődéjüket már ki is bővítették, s folyik az óvoda felújítása is. 
Kérdés persze, hogy mit szólnak mindehhez a tősgyökeres csengeriek. Mert ha egy ötezres település lakossága egyik percről a másikra tíz-tizenöt százalékkal megugrik, annak lehetnek kockázatai. 
– Mielőtt beadtuk volna a börtönépítési pályázatunkat, végigkérdeztük a csengerieket – mondja a polgármester. – A helyi cipőgyárban például ötszáz ember előtt ismertettük a tervet, s hallgattuk meg a megbeszélés résztvevőinek véleményét. Senki sem ellenkezett. Sőt, kimondottan örültek. Tudni kell ugyanis, hogy a csengeri járásban talán legkevesebb az átlagkereset, s éppen a peremvidékre szorítottságunk miatt is kevés a munkahely. Ez most sokat fog javulni, s nem is kell a büntetés-végrehajtás kötelékébe tartozni senkinek, hogy lehetőséghez jusson. Azt a kétezer embert ugyanis etetni is kell, az élelmiszerek előállításában remélhetően a helyi, s környékbeli gazdák is részt vehetnek. Ráadásul az alkalmazottak itt vásárolnak majd a városban, úgyhogy a kereskedőink is reménykedhetnek. 

A börtönalkalmazottak mellett természetesen mások is megéheznek délután kettő táján, mi is megindulunk hát éttermet keresni. Meg is szólítunk a buszállomás környékén egy ételhordóval ballagó férfit, aki azt mondja, sehová, csak a régi presszóba. Van ott egy gyorsétterem, de semmi pizza, semmi hamburger! Sült krumpli sajttal, zöldségekkel. 
– De, tudják, mit? Bekísérem én magukat. Megeszek én is egy adag krumplit. 
Így ismerkedünk meg Pótor Sándorral, aki nyugdíjasként egy jó hosszú zuglói kitérő után tért vissza szülővárosába, meg Szabó Zsuzsannával, aki feltálalja nekünk az amúgy teljesen üres Retro Street Food nevű vendéglátóhely valóban pazar sült krumpliját. 
– No, belőlünk se gazdagodott meg, igaz? – élcelődünk vele a fizetéskor, de egyáltalán nem veszi zokon. 
– A kicsit is meg kell becsülni – teszi el mosolyogva a pénzt. – De abban azért reménykedünk, hogy ősszel nagyobb lesz a forgalmunk. 
 
Természetesen a Csenger környéki falvak is abban reménykednek, hogy náluk is megpezsdül a börtön megépültével az élet. Pátyod van talán a legszerencsésebb helyzetben köztük. A Csengertől három kilométerre lévő 700 lelkes falu már most is érzi az új munkahelyek teremtette változások hatásait, amit csak fokoz az, hogy a 3-s számú autópályáról leágazó, Szatmárnémeti felé tartó autóút belátható időben egészen idáig fog érni. Egyre többen jelzik például, hogy náluk szeretnének letelepedni. 
Igaz, Pátyod nem csak az autóútnak meg a börtönnek köszönheti a népszerűségét. 
– Négy évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy a kevés gyerek miatt be kell zárni az általános iskolánkat, de a falu a sarkára állt – mondja Tóth János polgármester. – Miután a falu nagy része görögkatolikus, felvettük a kapcsolatot a görögkatolikus egyházzal, s megállapodtunk velük, hogy átveszik az iskolánkat. Így is történt. Az átvételkor hetven gyerekünk volt, most száznegyvenen tanulnak ott. Ugyanez érvényes az óvodára is, ahol két csoportunk is van. Igaz, nagyon sokan nem pátyodiak, vannak, akik tíz-tizenöt kilométerről hordják hozzánk a kicsiket, mert tudják, hogy itt remek a közösség. És itt nem állunk meg, mert tudjuk, hogy a börtönszemélyzet nagy része Csengerben vagy a környéken fog letelepedni, s nekik lakás kell. Szerencsére az önkormányzat rendelkezésére áll egy majdnem háromhektáros terület, ahová lakóparkot tervezünk. Várjuk a leendő pátyodiakat, várjuk a gyermekeiket. 
Természetesen a büntetés-végrehajtást is megkerestük, kíváncsiak voltunk például arra is, hogy milyen munkát végeznek majd a rabok. Erre ugyan nem kaptunk választ, de azt leírták, hogy az eddig beérkezett több mint 1800 önéletrajznak köszönhetően jelenleg 233 kolléga teljesít szolgálatot a csengeri állományban. Hivatásos szolgálati jogviszony azzal az önként jelentkező, cselekvőképes, állandó belföldi lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárral létesíthető, aki a 18. életévét betöltötte, de nem múlt el 55 éves, rendelkezik érettségivel vagy szakmunkás-bizonyítvánnyal, az egészségügyi, a pszichikai és a fizikai alkalmassági vizsgálatokon alkalmasnak bizonyul, és akinek az életvitele nem kifogásolható. A sikeres felvételi eljárást követően az új kollégák egy 14 hetes képzésen vesznek részt, ahol a rendvédelmi alapfeladatok elsajátítása után a gyakorlati oktatás következik. 
Fontos megjegyezni, hogy a tanulók az oktatás teljes ideje alatt részesülnek fizetésben. Már ez is olyan dolog, amely nem elhanyagolható. 
 

tömlöctől a börtönig

Csengernek régen is volt börtöne, még ha nem is börtön, hanem tömlöc volt a neve, mesélte ottjártunkkor a helyi múzeum alapítója, Fábián László. A település mezővárosként a XV. századtól sajátos bíráskodási rendszerrel bírt, esküdtjei, választott bírái voltak, s ezek a jogi hatáskörükben, valószínű, bíráskodtak is, természetesen csak kisebb helyi ügyekben, ott viszont saját belátásuk szerint. Konkrét adatokat erről csak az 1800-as évek elejéről ismerünk, s itt találkozunk először a börtön említésével, azaz, ahogy régen mondták, a „tömlöczcel”. 1804-ben szilvalopáson ért a tulajdonos egy szolgalegényt, s a gazda a huzakodásban „az orczájában meg sértetett”. Összeülvén a magistrátus – azaz az elöljáróság –, úgy döntött, hogy, „noha a tolvajlásért is »tömlöczöt« érdemelne, de a sérelem okozásáért még jobban”. Más esetben libalopásért is „tömlöczöt” emlegettek, a kisebb, helyi büntetéseket itt töltötték a delikvensek. Súlyosabb esetekben a vármegye központjába, a „károlyi tömlöcz”-be vitték az elkövetőt. 
Ez a mezővárosi börtön, hogy visszatérjünk a mai fogalmakhoz, egy egyszerű, földes, kisméretű helyiség volt, valószínűleg a városháza pincéjében lett kialakítva, igen kezdetleges berendezéssel, tákolt priccsel, de sokszor a földre szórt szalma is megfelelt erre a célra. Nem volt külön őrség, a város hajdúja is elég volt, hogy ránézzen az elítéltre, s talán az ismerősök, rokonok még élelmet is vihettek a rabnak. Hogy meddig működött ez a helyi börtön, sajnos nem tudjuk, alighanem az 1874-es nagy közigazgatási átszervezések folytán szűnt meg a mezővárosi ranggal, illetve annak kiváltságaival együtt, melynek egyike volt az önálló bíráskodás.