Egy csipetnyi a teremtésből

A valaha élt legnagyobb európai hírű magyar gyümölcsész (pomológus), Bereczki Máté álma volt, hogy „Isten legszebb gyümölcsöskertjévé változtassuk Magyarországot”. Kovács Gyula, a nagy előd nyomdokait követve, az 1980-as években kezdett az őshonos fajták megőrzésével foglalkozni, amikor felismerte, hogy Göcsej szívében a gyümölcsfák és a régi kultúra emlékei a pusztulás szélére kerültek. Úgy véli, tenni kell azért, hogy mentsük, ami menthető, és ne legyen az enyészeté az a hatalmas kincs és tudás, amit az őseink hagytak ránk. Napjainkra már a Kárpát-medence minden térségében létesültek Tündérkertek, melyeknek száma immár több mint háromszázra tehető. 

Kereszt a Medes-hegyen 

Első utunk az impozáns fakereszthez vezet, amely mementóként áll azon a göcseji földön, amelynek java része sajnos már egy osztrák mágnás tulajdonában van. 
„2002-ben állítottuk fel ezt a monumentális keresztet, amely a török korban a térségben elpusztult 67 magyar falunak, köztük Medesnek állít emléket. Régóta foglalkoztatott ez a kor, sok történetet hallottam a régiektől. Szíjj Pista bácsival – aki sajnos már nincs közöttünk – határoztuk el, hogy emléket állítunk azoknak, akik a nagy szorongattatások idején meghaltak, rabságba estek vagy elbujdostak. Rengeteg ember munkája, tehetsége és jóakarata kellett ehhez, ám ez a példátlan összefogás hatalmas élményt jelentett a falu közösségének.” 
A kereszt alatt állva emlékezünk az ősökre, a saját törvényeik, szokásaik szerint élő, göcseji emberekre. 

„Göcsej egy olyan néprajzi tájegység az ország nyugati peremén, melynek nyugati része székely, a keleti besenyő. A falum múltját kutatva találkoztam egy székely tiszteletessel, aki megosztotta velem a legendát, miszerint az itteni lófők még visszajártak medvére vadászni, és amikor hazatértek ide, velük tartott egy közösség a Nyikó-völgyéből, Medes-térségből. És éppen úgy, ahogy ott a székelyek, itt a nyugati végeken is szabadságot kapott a Göcsej és az Őrség népe, így Istenen és a királyon kívül senkinek nem tartozott engedelmességgel. És amikor jött a veszedelem az Óperencián – amelynek tulajdonképpen az ob der Enns, vagyis az Enns folyó feletti a jelentése – túlról, akkor keményen harcoltak a területüket védve. A küzdelmek során hol az őrt állók, hol a betolakodók voltak az erősebbek. Előfordult, hogy a győztes hódítók elhajtották az állatokat, letarolták a vetést, és nem maradt más a göcsejieknek, mint a gyümölcs, amely évszázadokon keresztül a szabadságot jelentette számukra, hiszen azzal életben lehet maradni. Akár friss gyümölccsel, akár aszalvánnyal: egyedülálló technikával, egészben aszalták a gyümölcsöt, amely akár tíz-húsz évig is elállt és megőrizte a beltartalmát. Őseink a fajták szelektálásánál a termésbiztonságot tekintették a legfontosabb választási szempontnak. Később bizonyos célra szelektáltak. A lekvárnak, ecetnek, aszalásra, gyümölcslének, pálinkának mind-mind megvoltak a saját gyümölcsfajtái.” 

Jó embereket kerestem 

Folytatjuk utunkat, hogy szemügyre vegyük Kovács Gyula Tündérkertjét. Útközben elárulja, hogy az elnevezést barátja, Szarvas József színművész találta ki, aki szintén a mozgalom elkötelezett híve. Azt is megtudom, hogy a pomológus jelentése magyarul gyümölcsész, az a szakember, aki gyümölcstermesztéssel foglalkozik. 
Jómaga Pórszombat környékén 10 hektárnyi területen, 12 kertben 3500 régi magyar gyümölcsfajtát őriz. A Pórszombati Génbank Európa legnagyobb egy nemzethez tartozó gyümölcsgyűjteménye, és mivel a tudást nem akarta megtartani magának, ezért ma már legalább 300 Tündérkert terem a Kárpát-medencében. Piros picsaszilva, bakszarkörte, nyári apró hébér, csicsói üvegcseresznye, mosolygó batul és még sok különlegesség – de nemcsak a ritkán hallott, beszédes nevű, kihalásra ítélt gyümölcsfák megmentése, hanem a néprajzi, gasztrokulturális örökség újjáélesztése is része a mozgalomnak. 
„A gyűjtéseim kezdetén döbbenten tapasztaltam, hogy már az 1500-as években voltak nagy – egyházi, főúri – kertjeink, de száz évnél tovább, bizony, egyik kert sem tudott megmaradni: vagy mi pusztítottuk el, vagy az ellenség. Megértettem, hogy nemcsak a szülőföldemre, szülőfalumra kell koncentrálnom a gyűjtemény létrehozásával, hanem egy teljesen más struktúrát kell meghonosítani. Úgyhogy nem is gyümölcsfákat, hanem jóakaratú embereket kerestem. Olyanokat, akiknek fontos az örökségük, akiknek vissza lehet adni ezt az egészet, és akik képesek arra, hogy a saját szülőföldjük gyümölcsöseit megőrizzék. De ez nemcsak az oltványokra érvényes, hanem mindenre, mert amikor a Tündérkertről beszélünk, akkor ide tartoznak a mesék, a mondák, a gasztronómia, a népi gyógyászat és mindaz, ami a magyar kultúrába beletartozik. Csak ott gyűjtöttem, ahol úgy éreztem, hogy találok ilyen embereket. Fontos az ősi tudás őrzése! Hiszen ki tud ma már oltani? Az én gyerekkoromban minden faluban volt több tucat oltóember, és szégyen volt, ha valaki nem tudta, hogy milyen fajta a fája. Ma már szinte senki nem tudja, oltó ember pedig hírmondóban sem akad. Tehát úgy próbáltam ezt a gyümölcskultúrát megőrizni, hogy először a szűkebb szülőföldemen, Göcsejben, aztán mentem végig: Őrség, Erdély, Székelyföld, mindenfele. Hála Istennek, azt tapasztaltam, hogy sok jóakaratú ember van a Kárpát-medencében, hiszen immár több száz kisközösség van, amely ily módon őrzi a hagyományait. Nem ­uniós projekteket kerestem, mert láttam, hogy ezt nem pénzzel, hanem odaadó, elhivatott munkával lehet megőrizni, megtartani. És az idő engem igazolt.” 

Petőfi körtefája 

A közösség, a történetek, a hagyományok fontosságára mutatott rá a Petőfi-emlékév azon gesztusa is, hogy szerte a Kárpát-medencében elültették a lánglelkű költő körtefáját. 
„A Gondviselés segítségének köszönhető a legendás fa megtalálása, melyben a keresztúri líceum igazgatója, valamint a barátai óriási segítséget nyújtottak. Így találtunk rá arra az idős hölgyre, akinek a bátyja még az eredeti körtefáról vett oltóágat, és beoltotta a Petőfi iránti tiszteletből. Hatalmas szolgálatot tett ezzel, hiszen fenntartott egy legendát, melynek köszönhetően szerte a Kárpát-medencében, ahol magyarul beszélnek, el tudták küldeni a kis fákat, ily módon is őrizve Petőfi szellemiségét. Erdélytől a Felvidékig rengeteg visszajelzést kaptam: egy kilencven év körüli – magyarsága miatt sok meghurcolásban részesült – ember például csak azért jött el hozzám, hogy ezt az oltványt elvihesse. Meséltem neki a Tündérkert-hálózat szellemiségéről, erre sírva fakadt, hogy ő ezt kereste évtizedekig. 
Ha próbáljuk ezt a kultúrát megőrizni, nem hiszem, hogy nagy csinnadrattával kéne ezt tenni, mert a kultúrát nem hangosan kell őrizni, hanem csendben, alázattal, de kompromisszumok nélkül. És akkor megmarad. Ha megnézzük az elmúlt évezredeket, ágyúval és nyíllal nem lehet egy népet kiirtani, de minden nép elvész, ha elveszíti a kultúráját, örökségét. És mi az elmúlt évszázadban, évtizedekben óriási pusztítói voltunk a kultúránknak. Hogyha ez nem fog változni, akkor a helyzetünk sem javul a Kárpát-medencében, nem lesz keresnivalónk itt, mert jönnek majd olyan erősebb nemzetek, amelyeknek fontos a kultúrájuk. Azt látom, hogy próbálunk mindenhez igazodni, de ha mi magunkat, a saját kultúránkat nem védjük meg, akkor minket senki nem fog megvédeni.” 

Gyógyír az ecet és a pálinka 

A nagy melegben jólesik betérni az autentikus építésű kis házba. Megtudom, nem véletlenül olyan alacsony az ajtó, hogy csak mélyen lehajolva lehet belépni. Ezzel is megnehezítették az ellenség dolgát: ugyanis, ha bedugta a fejét, könnyen lecsaphattak rá. Elámulok a rengeteg pálinkásüveg láttán. 
„A pálinka a lélek itala. Nálunk a pálinkakóstoló 17 tételből áll, amit részben az érési sorrend szerint állítok fel, néha viszont a végletek szerint. A pálinka is fejlődik, éppen úgy, mint a bor, folyamatos változáson megy át. Az elején olyan, mint egy könnyed Liszt-rapszódia, a vége pedig már egy rekviem. Göcsejben minden magára valamit adó gazdának megvolt a saját körtefajtája, amiből pálinkát készített. Az elmúlt évtizedekben több mint kétszáz fajta körtét találtam, és eddig 108 fajtából készítettem pálinkát. Ezt megisszuk, kiértékeljük, melyik körte mire képes, aztán mindez lassan a feledés homályába merül. Tudomásul kell venni, hogy a Göcsej gasztronómiai csodájának ezek az utolsó morzsái.” 
Ám az ecetes hagyomány még a pálinkafőzésnél is jobban kikopott a gyakorlatból, holott régen minden háznak megvolt a maga eceteshordója, ecetes hagyománya, ami még ennél is sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen már a Pannóniában állomásozó római katonák ellátmányához is hozzátartozott az ecet. 
„Nem létezett háztartás a Kárpát-medencében ecet nélkül. Nem volt az életnek olyan szegmense, ahol ecetre ne lett volna szükség, hiszen használtak ember- és állatgyógyászathoz, például vérnyomáscsökkentésre, fertőtlenítésre, tartósításhoz. A fiam létrehozott egy kis manufaktúrát, ahol hamisítatlan gyümölcsecetet készít a fahordókban. 
A göcseji ember a bakteriális fertőzések kezelésére ecetet, míg a vírusfertőzések gyógyítására pálinkát használt. Itt van például a medesi spurkulátum: így hívták nemcsak a folyékony gyógyszert, de a pálinkát is, hiszen a pálinkával gyógyítottak is. A pálinka a lélek itala, ezért a magyar ember minden egyes kupicával koccint. A gyümölcsöt nem mossuk, nem savazzuk, nem lúgozzuk, gombával nem kezeljük – a Jóisten odateremtette azokat a gombatörzseket, amelyek elvégzik az erjedést. A termést adó gyümölcsfáknál pedig nem használunk vegyszert és metszőollót – így nem sokkoljuk a fát, és megmarad a harmónia, az egyensúly a gyökér és a korona között. Ettől kapja a pálinka az egyedi karakterét. További érdekesség, hogy a göcseji ember az 51 fok alatti italt nem tartotta pálinkának. Ugyan vannak pálinkalaborok, amelyek a göcseji pálinkát oltalom alá vették, mint 38-40 százalékos alkoholos készítményt, de ezzel messze tévedtek a valóságtól. A 38 százalékos »pálinkát« a göcseji ember legfeljebb lábmosó víznek használta, ha gombás volt a lába.” 

Együtt élni a természettel 

Arról is szót ejtettünk, hogy a kultúra szép szimbóluma a fa, a kis oltványok, amelyeket, ha megfelelően gondozunk, szárba szökkennek, megnőnek, virágba borulnak és gyümölcsöt adnak. 
„Évtizedek óta igyekszem gyerekeket is tanítani gyümölcsöt oltani. Úgy vélem, hogy a gyümölcsfa oltásával a Gondviselés a teremtésből adott egy kis darabot, a gyümölcsoltással kaptunk egy csipetnyit a teremtésből. Azt hiszem, hogy ha ezt beletennék a tantervbe, többet érne sok egyéb dolognál, amit soha többet nem fog használni a gyerek. Mert a gyümölcsoltás megtanítja az embert, hogy együtt éljen a természettel, és másfajta nézőpontot ad, mint a virtuális valóság.” 
Kérdésemre, hogy meddig lehet ezt a regeteg munkát bírni, csípőből érkezik a válasz: 
„Csinálni kell, amíg az Isten engedi. Csak a gyenge ember fárad.”