Gesztenye illata száll

Horváth Miklós 1953-ban született, és 23 éven át, 1990-től 2013-ig Velem polgármestere volt. Most is „gesztenyés ember”, de – mint mondja – a méretek már egész másak, mint régen. Az idei száraz évben a családban két mázsa gesztenyét sem tudtak összegyűjteni, de ez a mennyiség a jobb években sem haladta meg a 10-12 mázsát. Ahhoz, hogy legyen elég termés, tavasszal és nyár végén is eső kell, s hiába, hogy a sokéves átlag szerint Kőszeghegyalja az ország egyik legcsapadékosabb vidéke, az utóbbi esztendőkben ebből nem sokat érezni.

– Az 1959–60-as évekig, vagyis a téeszszervezésig nekünk volt a legtöbb gesztenyefánk Velemben – emlékezik. – A százötven fa ötven-hatvan mázsát is megadott. Velemben az 1930-as években volt a gesztenye fénykora, de még '45 után is szinte minden család foglalkozott vele. A két világháború közt a nagyobb gazdák szekéren, zsákokban vitték a lukácsházi és a kőszegi vasútállomásra, ahol vagonokba rakták, és Budapestre szállították, egy postavonathoz néha két-három vagont is hozzá kellett kapcsolni. Akinek egy mázsája volt, az is el tudta így juttatni a fővárosba. A falunak volt egy állandó kofája Pesten, az szervezett mindent, ahogy beért a vonat, már jöttek a hordárok, az áru hamar eljutott a Vásárcsarnokba. Minden zsákon ott volt a név, tudni lehetett, hogy kié. A tisztességes méretre a velemiek – s persze más hegyaljai termelők is – nagy gondot fordítottak, rostával kiválogatták a 15 milliméternél nagyobb szemeket, és csak azok mehettek a fővárosba vagy Győrbe – mert oda is szállítottak. Akadt, aki elvitte Bécsbe, és persze a közeli Szombathelyen, Körmenden vagy a burgenlandi Felsőőrön (Oberwarton) is kapós volt. Az apróbb gesztenyékből pedig zömmel idehaza gesztenyemassza, püré vagy gesztenyeliszt készült. 

– Mit jelentett a gesztenye a családok megélheté­sében? 
– Nagyon sokat. Velem és a többi kőszeghegyaljai falu – Szerdahely, Doroszló, Cák, Bozsok – határában gyenge minőségűek a termőföldek, a kenyérgabonát csak nagy nehezen lehetett megtermelni. Termett búza, az állatoknak valamennyi árpa, rozs, zab, de kukorica egyáltalán nem. A teheneknek volt legelő a határban – az akkor még öt-hatszáz lelkes Velemben körülbelül ugyanennyi tehenet tartottak, ma jó, ha tíz van a faluban –, de télen bizony nem volt könnyű ellátni őket, az eladott gesztenye árából néha takarmányt is kellett venni. Alomnak pedig a gesztenye lehullott rigyáját – leveleit, a veréskor lepotyogott apró gallyait, törmelékét – hasznosították, abból nagyon jó trágya lett, ami javította a földet. 
– Miért kellett verni a gesztenyefákat? 
– A verés, ami póznákkal történt, egyrészt arra szolgált, hogy lehulljon a termés, másrészt helyettesítette – s ma is pótolja – a gesztenyénél a metszést. Egy harmincméteres fát egyáltalán nem lenne olyan könnyű odafent metszegetni, a póznával a szüret során letört gallyak helyén viszont tavasszal új hajtások nőnek, ami növeli a termést. A gesztenye összegyűjtésében egyébként a családok apraja-nagyja részt vett. Itt többnyire nyolc-tíz gyermekes nagycsaládok voltak, s ment a legkisebb gyerek is, amikor már fel tudta venni a lehullott gesztenyét. Korán megtanulta, hogy a gesztenyefa alatt lefelé kell nézni, és nem fölfelé. A szelídgesztenye burka – gubája – pedig szúrós, mint a sündisznó, azt nem nagyon jó fogdosni. Fagereblyével kellett összegereblyézni, és facsíptetővel összeszedegetni a gubás gesztenyét. Amelyiken rajta maradt a burok – és elég sok az ilyen gesztenye –, abból fakalapáccsal, kopicsolóval kellett kiveregetni, kikopicsolni a magokat, s ez a módszer máig megmaradt. 
– És mi történt a gesztenyével a téeszesítés után? 
– Addig az volt a szabály, hogy mindenszentek után bárki fölszedhette a fák alól az ott maradt gesztenyét. A téeszben meg ehelyett az lett, hogy a tagság is csak e nap után böngészhetett, előtte szigorúan tilos volt hozzányúlni az erdőkben termett gesztenyéhez, mert az a téeszé volt, mezőőrökkel, sőt volt rá eset, hogy határőrökkel őriztették. A termést vitték teherautókkal Pilismarótra, a feldolgozóüzembe – ahová szállítottak Zalából, Somogyból, Baranyából és a Börzsönyből is –, a kőszegszerdahelyi központú gazdaság bevételének tíz-tizenöt százalékát a gesztenye adta. A téesz azonban közel sem fordított olyan gondot a gesztenyések gondozására, mint annak előtte a családok, elvadult, benőtt csalittal a fák alja. Ez nagyrészt folytatódott a rendszerváltozás után is, amikor a téesz megszűnt, illetve átalakult, s a kárpótlások révén körülbelül háromszáz hektár gesztenyés terület magánkézbe került. 

*

Pálffy György, akinek az édesapja, Pálffy József Velem és Szent Vid története címmel könyvet írt a faluról és a fölötte magasodó Szent Vid-hegyen álló kápolnáról, Horváth Miklóshoz hasonlóan szintén tősgyökeres velemi. Ő azonban 14 éves korában elkerült a faluból, és iskoláit elvégezve édesapjához hasonlóan postamester lett, de nyugdíjasként rendbe hozva a szülői házat, visszatért a feleségével. Kertjükben három szelídgesztenyefa őrzi szülei emlékét, ezeken jobb időkben ötven-hatvan kiló gesztenye terem. 

– A szelídgesztenye errefelé őshonos növény – lapozgatja házigazdánk a 2006-ban megjelent, nagy becsben tartott könyvet, miközben a felesége gesztenyés kiflivel kínál. – Sokáig vitatták, hogy ez valóban így van-e, mondván, a rómaiak, vagy később a törökök hozták be Délkelet-Európa hegyvidékeinek párás völgyeiből. A kettő nem mond ellent egymásnak, mert ők is szerették, de a kutatások és a nálunk megtalált levélkövületek egyértelműen bizonyítják, hogy a szelídgesztenye a tölgyerdőkben mint keveréknövény már ősidők óta itt él. 

A gesztenye a savanyú talajokat szereti – a meszes talajt nem bírja –, s hogy Kőszeghegyalján milyen jól érezte magát, mutatja egy-két hatalmasra nőtt példány. Feljegyzések szerint Magyarország legnagyobb szelídgesztenyefája a Velemhez tartozó Póka-dűlőben állott, a törzskerülete 1174 centi volt, 1839–40 telén vágták ki, félezer évesnél idősebb lehetett. A velemi Stirling-villa mellett – ahol 1944. december 29-től 1945. március 19-ig a Szent Koronát őrizték – szintén állt egy óriási gesztenyefa, 1164 centis kerülettel. A tiltótábla ellenére 1972-ben ezt is kivágták, korát 500, sőt némelyek 700 évre becsülték. Velem határában jelenleg is több 5 méter feletti törzskerületű szelídgesztenyefa áll. Pálffy György megjegyzi, hogy 1938-ban, amikor a gesztenyéért nagyon rosszul fizettek, jött egy német kereskedő, aki magas árat kínált a fákért. Botor fejjel többen kivágatták a termő, szép törzsű fáikat is – ami addig nem volt szokás, inkább csak elszáradt vagy menthetetlen fákat vágtak ki –, amit aztán nagyrészt meg is bántak. Mert a gesztenye ugyan viszonylag gyorsan nő, de egy jól termő, öreg fát csak igen lassan lehet pótolni. 

Beszélgetésünk azzal folytatódik, hogy a szelídgesztenye a termésén túl még mi mindenre használható. A méhek által gyűjtött gesztenyeméz amellett, hogy nagyon finom, jó vérszegénység, kimerültség, legyengült állapot, étvágytalanság ellen – tudjuk meg –, rendszeres fogyasztása akadályozza a trombózis kialakulását is, mérsékli a visszértágulatot. A virágzás előtt és alatt gyűjtött leveléből készült gyógytea enyhíti a köhögést. S a szelídgesztenye levele nemcsak alomnak való, hanem egykor párnákba is használták toll helyett. Kemény fáját bányafának és gerendának is hasznosították. Gesztenyefából építették például a zsuppfedeles cáki műemlék pincesort. Lassan korhad, ezért alkalmas hajóépítésre, és persze oszlopnak és karónak, de tűzifának is kiváló. Használják bútor és parketta készítésére is. 

– De nekem a legjobb, mikor száll a sült gesztenye illata – sóhajt Pálffy György. – Így volt ezzel édesapám is, aki jól ismerte a sütés módját. A gesztenyenapokon, október második hetének végén ma is többen begyújtanak a vashengerbe, lángol a bükkfaág, fölötte a rácsos aljú serpenyőben, amit szorgalmasan rázogatni kell, irul-pirul a gesztenye. A ropogós, meleg sült gesztenye íze semmihez sem hasonlítható. Veszik, viszik is a népek, akik jönnek közelről és távolról, a határon túlról, Ausztriából is. Kár, hogy ma már hamar elfogy a gesztenye, november elején még vagy tizenöten kínálták a házuk előtt az utcán – a becsületkasszás módszer jól bevált –, de a hónap végére már csak ketten maradtak, most meg már nincs senki. 

* 
A Velemi Gesztenyenapokon az idén Horváth Imre és Pálffy György szerint körülbelül 13 ezer ember vett részt, a gépkocsisor vége a falu központjától vagy három kilométerre, a szomszédos Kőszegszerdahelyen volt. Az alig több mint 400 lelkes falu főutcáján két napon át hullámzott a vendégsereg a kirakodóvásáron, fogytak szépen a gasztronómiai és a népművészeti termékek. A falu lakói a házuk előtt kínálták a gesztenyéből készített finomságaikat, az asztalokon ott volt a gesztenyés rétes, kifli, szív, golyó, és persze a gesztenyepüré, de aki, mondjuk, gesztenyepálinkára vágyott, azt is kaphatott. Itt is, ott is sütötték a gesztenyét, de aki úgy gondolta, megpróbálkozik vele otthon, az megvehette nyersen is, úgy tizedannyiba került. Egy kiló gesztenyét 2000-2500 forintért lehetett kapni, a sültből ugyanennyiért 10 dekát, a vásár után az utcán kicsit lejjebb mentek az árak. 

Cákon, ahol ma valamivel több mint háromszázan élnek, egy héttel korábban, október első hetének végén tartják a Gesztenye Fesztivált, jóval kevesebb, 2-3 ezer résztvevővel, de mint Fehér Csabáné közművelődési munkatárs, könyvtáros és pincesori tárlatvezető hangsúlyozza – s ebben Tóth Szabolcs polgármester megerősíti –, „a vásári jellegnél” ők fontosabbnak tartják a családias hangulatot és a közösségépítést. Ebben persze a gesztenye mellett része van a finom cáki boroknak is, de rövid időt eltöltve a könyvtárban is megéreztem ebből valamit. 

A gesztenyetermesztés Cákon a szőlőültetvényeket pusztító filoxérajárványt követően, az 1800-as évek végén lett igazán jelentős gazdálkodási ág. Gesztenyével – csakúgy, mint a borral – fizetni is lehetett pénz helyett, legkésőbb adventig viszont pénzzé kellett tenni, mert tovább nem lehetett eltartani. Gesztenyelisztből sütötték „a szegények kenyerét”, ették vízben, tejben megfőzve, de a gesztenye helyettesítette a krumplit is. Fehér Csabáné a pincesor melletti Gesztenyés sor fáinak árnyékában állva azt is el szokta a turistacsoportok tagjainak mondani, hogy a gesztenye hússal is nagyon jó. Ízesíti az angolok ünnepi pulykasültjét, Mátyás király egyik kedvenc eledele pedig épp a gesztenyével töltött kappan volt, amire itáliai hitvesétől, Beatrix királynétól kapott kedvet. 

A gesztenyefák azonban ma Cákon is fogynak. Pusztulnak a téesz által telepített gesztenyésekben is, amelyek nagyrészt Cák határában vannak, de Geröly Péter ötven évvel ezelőtt ültetett ötven szelídgesztenyéje közül sincs meg már mindegyik. A telepítést fél hektáron még az anyósa kezdte – meséli –, s családjával tisztességgel gondozzák a fákat ma is. De valahogy minden megváltozott, nincs elég eső, régebben zöldebbek voltak a rétek, a mezők az erdők. És a legnagyobb ellenfél a kéregrák, amely talán Zalából került ide – onnan meg tán Amerikából –, s tisztogathatja az ember a fák kérgét, de ellene nehéz mit tenni. 

*
A kéregrák – tudományos nevén endotiás kéregelhalás – gombabetegség, és ma a világ gesztenyefáinak legnagyobb ellensége. Valószínűleg Kínából került az Amerikai Egyesült Államokba, onnan pedig Olaszországba, 1969-ben észlelték először Magyarországon. Hazánkban a betegség leküzdésére, a járvány megállítására tett erőfeszítések eddig nem igazán voltak sikeresek, a kéregrák folyamatosan pusztítja a gesztenyefákat. A fák törzsén és ágain először a kéreg vöröses elszíneződése tűnik szembe, majd a kéreg felrepedezik és leválik. Ha a kéregelhalás körkörössé válik, akkor a fölötte levő ágrészek is elhalnak. Az idősebb fák néhány év alatt elpusztulnak, a fiatalabbak esetleg tőből újra hajtanak. A gombaspórák a beteg vagy már elhalt fák kérgében folyamatosan képződnek, s terjednek a szél, a rovarok, az esővíz, a madarak által. 

A pusztítás mértékére jellemző, hogy Olaszország szelídgesztenye-termése néhány év alatt 80 ezerről 40-50 ezer tonnára csökkent, ami persze még így is sokszorosa az évjárattól függő hazai 200-500 tonnának. Ez a mennyiség a magyar igények legfeljebb tíz százalékát fedezi, holott hagyományos termőtájainkon a talajminőség és éghajlati feltételeink az érezhető klímaváltozás ellenére ennél ma is sokkal többet tennének lehetővé. 

Míg régen a magyar gesztenyét Bécsben is sütötték, ma már Budapesten is zömmel olasz, török, spanyol vagy kínai gesztenye sül, a gesztenyepürét pedig néhol babbal és krumplival „dúsítják”. Ami így persze olcsóbb, de nem az igazi. A kéregrákkal szemben legellenállóbb gesztenyefajta az általunk megkérdezett szakemberek szerint ugyanakkor a betegséghez hasonlóan Kínából származik, saját kertbe a gesztenyeoltványokat áruló faiskolákban többnyire ezt javasolják. S van némi remény, hogy idővel a hazai fajták egy része is immunitást szerez, vannak már ilyen fák is nálunk. Nagyüzemi ültetvények, gesztenyeligetek nélkül persze a látványos fellendülés csak álom, amihez viszont az állami támogatás mellett igazi szakértelem és vállalkozókedv kell. S mindenekelőtt türelem. Mert a jövőt nem adják ingyen, akkor sem, ha gesztenyében mérik…