Jókai a miénk!

Már nem hiányzik Jókai? Nem divat olvasni? 1925-ben a centenárium kapcsán az író egyik kritikusa úgy fogalmazott, hogy Jókait már csak a gyerekek és az öregek olvassák. Most, újabb 100 év elteltével pedig talán csak az öregebbek, akik fiatalkori olvasmányélményei­ket kívánják újra élni, amikor leemelnek egy régen olvasott kötetet? 

A magyar regény szegletköve 

Ahogy Dosztojevszkij szerint minden orosz író Gogol Köpönyegéből bújt elő, mondhatjuk, a magyar regényírók pedig Jókai „köpönyegéből” perdültek ki a napvilágra. Nemcsak Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula (Mikszáthot nem is említve, aki maga is mesterének vallotta Jókait), de például Szabó Dezső vagy akár Márai is. A modern próza sem lett volna nélküle ugyanaz: ha például Cseres Tibor Vízaknai csaták, Nádas Péter Emlékiratok könyve vagy akár Temesi Ferenc POR köteteit olvassuk, nyugodtan gondolhatunk erre. 

Jókai végigélte a XIX. század nagy történéseit, a változásokat, amelyek a nemzetet és a magyar társadalmat jócskán megérintették. A szabadságharc leverése után át kellett élnie annak minden fájdalmát, az abszolutizmus, majd a kiegyezés is hozott komoly változásokat, és végül megélte a századforduló ellentmondásos légkörét a kezdődő, furcsa magyar kapitalizmus levegőjében. 

Modernebb, mint gondolnánk 

Ez a korszellem sok tekintetben hasonlít arra, amit most élünk meg jó száz évvel később. Milyen ismerősek lehetnek Jókai ezen sorai: „Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt, az most erény; ami szégyen volt, az most dicsőség…” (A lőcsei fehér asszony) 

Nagy regényei – főként az egyik csúcs, Az arany ember – látszat és valóság ellentétét jelenítik meg, hősei kettős énnel bírnak, gyakran az a megoldás, hogy kimenekülnek a polgári életből, ahogy Tímár Mihály tette. Ez a Senki szigete, ahol minden természetes és egyszerű, akár a fiatal lány, Noémi. A világ, amiből kimenekülnek, a pénz, a hazugság és a korrupció világa. 

A Fekete gyémántok, egy másik kulcsregény negatív hőse, Kaulman Félix olyan jellemmel bír, mint egy mai globalista spekuláns, olvassuk csak el a Pénzcsináló fejezetét! „Mert sok millió pénz hever még, ami csinálásra vár… Mindezeket a heverő kincseket felszínre hozni… a sok apró tőkét egy naggyá egyesíteni, az iparnak piacot, a piacnak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni; ez az, amit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány.” Azok a figurái pedig, akik nem eleve gonoszak és pénzéhesek, de kalandorrá válva belépnek a korrupció világába, mint például a Szerelem bolondjainak hősei, nos, azoknak onnan már nincs visszaút. 

Nemrégiben elolvastam Háy János új regényét, a Boldog, boldogtalant. Magamban hüledeztem, hogy lehet ennyire dekadens és kilátástalan módon látni a világot. Ez még a Kafkán, a posztmodern irodalmon nevelkedett szemüvegemen keresztül is ijesztő. Most meg találkozom ezekkel a sorokkal, és kénytelen vagyok azt mondani, Jókai már a posztmodernből is megsejtett valamit: „Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, vajon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot! S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.” Ugyanitt később: „Higgye el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, ami a társadalmat összetartja.” (Tégy jót) 

1848: valóság és irodalom 

Ritka lehetőség egy ember életében, hogy a dicsőséges történelem részesévé válik, majd lehetősége adatik, hogy mindezt a történelem lapjain is kiemelkedő korszakot a művészetben, jelesül az irodalomban is magas szinten megörökítse. 
Amit ’48 kapcsán átélt, később a regényeiben romantikus emlékezetté és hősi mítosszá emeli. Az amúgy csendes fiatalember képes hatni a tömegekre, amikor becsukatja az esernyőket a Landerer és Hecke­nast nyomda előtt, és rögtönzött beszédével lelkesíti a tömeget. Mikszáth szerint a pályája fordulópontja ez a nap, innentől kezd élni. Az irodalomtörténészek szerint pedig Világos után találja meg a mesterkélt romantikája után az igazi romantikát. 

Ha lélekbúvárkodni akarunk, azt is mondhatnánk, hogy talán a katasztrófa, a veszteség feldolgozását tudta így megtenni. A barátja, Petőfi elvesztését is úgy gyógyította, hogy a legendák világába emelte a hőst és a hőstettet egyaránt. Őmaga 1873-ban így írt erről: „Petőfi annak a kornak a szülötte volt, mely mint fényes emlék élni fog örökké, mint fényes remény, soha többé.” 

A magyar nyelv és stílus nagymestere 

Jókai anyanyelvünk nagymestere. Olyan stíluseszköz a kezében, amellyel varázsolni tud, tudatosan használja, mégis természetes hatást kelt. A kutatók nyelvkincsét húszezer szóra becsülik, ami irdatlan mennyiség. Ráadásul nemcsak saját korának nyelvét ismeri és használja fel, hanem a múlt archaikus nyelvét, a tájszólások széles spektrumát és a korabeli szlenget egyaránt. Még az erdélyi utazásával is azt célozza, hogy a székely nyelvkincs minél több darabját be tudja építeni prózájába. Valóban a regényírás poeta doctusa volt! 

Élvezi a játékot: egy helyen például száz szinonimát sorol fel a verekedik szóra, egyik novelláját pedig a nyelvemlékes kor helyesírásával szövegezi meg. Szavakat is kitalált, például egyik regényének a címében: lélekidomár. A táncmulatságot dalidónak, a dúló rablót dúlárnak, a száraz ágat targallynak nevezte. Az arany emberben a Szent Borbála útja a korabeli Komárom hajós-kereskedő mesterségeinek szinte ismeretterjesztő bemutatása. 

Leírásai olyanok néha, mintha csak Csontváry képét látnánk: „A szicíliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég fényváltozatai belenyúlnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafönn ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a lilaszínbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötét-képben, mely tele van szórva milliárd égi fénytől. Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai!” (Rákóczy fia) Ha már tapasztaltuk is Jókai nyelvi-stilisztikai mesterfogásait, ez még így is meglepetést okoz. De a természet szépségétől, a Senki szigetek idilljétől oly távolinak tűnő szénbányát, Bonda-völgyet is megejtő líraisággal festi le a Fekete gyémántokban. 

Van, aki azt mondja, nem lett volna ilyen nagy mesélő, ha nem Komáromban, ebben a zajos, élénk kereskedővárosban nő fel, hanem egy csendes, kihalt porfészekben. Már gyerekkorában élénk volt a képzelete, hallucinációk, látomások kísérték. Később, amikor regényt írt, családtagjai nem engedték egyedül kimenni, mert annyira beleélte magát a regényvilágba, hogy félálomban, alvajáróként járt-kelt a külvilágban. Talán ez okozta, hogy szinte egyetlen áthúzás, javítás nélkül dolgozott, erről tanúskodnak a kéziratai. 
Forrásgyűjtő munkájáról eltérőek a vélemények: vannak, akik szerint óriási kutatómunka után állt neki egy-egy új szövegnek, mások szerint egy népszerűsítő folyóiratból merítette összes tudományos ismeretét. 

Szerelem itt, szerelem ott 

Jókai szerelmi élete legalább annyira regényes és különleges volt, mint regényalakjainak érzelmi világa. Amikor feleségül vette a nála 12 évvel idősebb színésznőt, Laborfalvi Rózát, baráti köre, főleg Petőfi „akadt ki” ettől. Petőfi nyilvánosan is összeveszett régi barátjával, később Laborfalvi Móricnak csúfolta, persze nem teljesen ok nélkül! Jókai édesanyja egy határozott, öntörvényű személyiség volt, és Jókai ezt kereshette a feleségében is. Úgy tűnik, meg is találta, hiszen annak haláláig együtt maradtak, és a leírások szerint boldogok is voltak egymással. A nő halála után egy-két éves letargia után az író új férfierőre kapott, és 74 évesen titokban, családja ellenkezése dacára elvette a 18 évesen megismert, színésznőnek készülő Nagy (Grósz) Bellát. Öt évet éltek együtt, Jókai mindvégig szerelemnek tartotta, ami összekötötte őket. A halálát követő hosszú örökösödési perekről itt méltatlan lenne elidőzni.

Jókai, ahogy az írók általában, abban a korban elsősorban a nőknek írt, hiszen közönségének túlnyomó része közülük került ki. Az általa felvázolt férfieszmények is ezt tükrözték, no meg azt, hogy Jókainak volt egy női lélekrésze is. Az életében nagy szerepet játszó nők mellett valószínűleg ez is befolyásolta, hogy milyen hősnőket alkotott. 
Jókai nőideálja azért elsősorban anyaképéből és első felesége személyiségéből eredeztethető: Timea Az arany emberből ilyen: „élő alabástrom szobor”. Kétségtelen, hogy ez a „görög” típus világszép, de a férfi számára egyszerre vonzó és taszító: „körülbástyázták magukat jéghegyekkel, üvegharang alá tették a szívüket” (Enyim, tied, övé) – és másba szerelmesek, mint akihez a sors kötötte őket. 

Angyal vagy ördög: hogy mivé válnak a női hősök, nem rajtuk múlik, hanem a férfitól, mit hoz ki belőlük. A pozitivista felfogás hatott Jókaira, ha nem is feltétlenül tudatosan. A lélekidomár hősnője, Medea is ilyen: „Ebből a leányból akár a legpusztítóbb démont – akár a legjóltevőbb angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül…” 

Kert és konyha 

A szakemberek kinyomozták, több mint 600 növényfajt ismert, és 1600-nál több alkalommal szerepeltette ezeket a műveiben. Nem véletlen, természetimádata mögött egy lélekkel bíró titkos világot érzett, és ezt metaforaként fel is használta: „Minden virágnak éppúgy van élte, vágya, hajlama, bánata, öröme, fájdalma és szerelme, mint nekünk… Én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja… Oh! a fák oly okos lények, azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág.” 

A svábhegyi villa kertjében Jókai kertészkedett, és háziállatokat is tartott. (Kedvenc malacuk például a lakásba is bejáratos volt, sőt, nemegyszer kávéval is itatták a jószágot…) Jókai értett a szőlőhöz is, gyakran tartottak szüreti bált a villa kertjében. 
Három háztartást vezettek: Svábhegyen, Pesten és Balatonfüreden. Nyáry Krisztián érdekfeszítő könyvéből (Így ettek ők) tudjuk, hogy Jókai szeretett enni, mégpedig elsősorban felesége kiváló főztjét. A magyar konyha mellett a francia kulináris választék is szerepelt a család étlapján. Ha Jókai étlapjáról szólunk, mindenkinek a Jókai-bableves juthat az eszébe, csakhogy ezt nem Jókai, hanem az ő tiszteletére Gundel Károly találta ki jóval később. Jókai bablevesébe csak füstölt malackörmöt főzött bele (talán épp a „kávés” malacét…), semmi mást. A kőszívű ember fiaiban meg is örökíti irodalmi formában a receptet: „A görög szerzetesek rózsafüzérjéhez hasonlatos babszemek és a kocsonyásan puhára főtt, az angyalok légies cipellőjére emlékeztető malacköröm frigyéből készült ételt pont egyszerűsége tette nagyszerűvé.” 

Vegyük le a polcról! 

Miért érdemes Jókait olvasni? Aki el akar merülni a magyar nyelv gazdagságának szemléletében, nekik érdemes! Azoknak is, akik a saját koruk ellentmondásainak, állandó és kiszámíthatatlan változásainak dilemmáin szeretnek elmélkedni. 
Bár Jókait a nagy mesélőként tartja számon a közvélemény, ennél sokkal összetettebb az ő művészete, sokkal közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk. Nem is elsősorban a cselekmény marad meg bennünk, vagy az ideák, amit képvisel, hanem egyfajta hangulat, lélekállapot, ami nagyon magyar és egyben nagyon általános emberi is. A sejtelem szintjén tűpontosan érzékeltette azt a bizonytalanságot és egyben bizonyosságra vágyást, amit egy jó másfél évszázaddal később mi ugyanúgy érzünk. 
Ezért művészet, ezért irodalom.