Arcok szerelmese volt

Néhány napja egy olyan budai rendezvényen jelentették be a művész munkásságát felidéző Martin 101 kiállítássorozatot a régi barátok, a debreceni Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ vezetői, s a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kurátorai, amelyen fehér, fekete és vörös ruhában, e színek keverésében volt ajánlott megjelenni. Már ez a színvilág, s a pezsgős, Lokodi Ákos sztárséf által kreált tepertőkrémes-tojásos-brokkolis ételkínálatos programsorozatot bejelentő rendezvény is a híres bohém, Szipál Márton világára, extravagánsságára, derűs személyiségére utalt. „A 100 éves évforduló egy lezárt valami, a 101 pedig az új kezdet" – jegyezte meg valaki a plénum előtt. 

Szipál Márton úgy kezdte a karrierjét, hogy 1955-ben egy német, müncheni nemzetközi fotópályázatra, amelyet úgy hirdettek meg, hogy portréfotókat nem kérnek, tíz portréfotóval nevezett, és nyert meg. Kapott érte ezer dollárt is. Ebből is sejthetik, hogy egyedi életutat bejárt művészről van szó. Az emberi arc és személyiség ábrázolása volt életútja legfontosabb küldetése. Ennek jegyében, miután az USA-ból hazaköltözött, a budapesti, belvárosi garzonlakásában 226 kép volt kirakva a falakra, ebből százötven az ő fotója vászonra kasírozva, némelyik több mint egy négyzetméteres. A konyhába és a fürdőszobába is jutott a női arcokból, profilokból, rúzzsal kifestett szájakból. 

Láttam. Többször is jártam nála. Felidézem az egyik találkozásunkat. 

A konszolidáltabb nappaliban Rod Stewart zenéje szól, két elefánt tartja az üvegasztalt, felületén számos emléktárgy, az üvegkoala és a bordó plüssbocs mellett leginkább a Buddha-szobor ragadja meg a figyelmemet, elébe ébenfa elefántokat raktak, mintha csordát hajtana. Százéves olajfestmények, kortárs alkotások és Henry Miller szexista amerikai író „Dear friend Martin” kezdetű, bekeretezett levele jól megférnek egymással a falon. A neon-ezüst lámpatestek mögött bantu négereket ábrázoló faragványok a polcokon, egy állványon hatalmas vitorlás hajó. Az ajtó mögött hollywoodi díszlet, egy komplex hajóorrfigura a maga háromméteres valóságában. Elkápráztat a pazar gyűjtemény, majdnem el is vágódom egy asztal alól elém nyúló, kiterített vaddisznó fejében. 

∗

Szipál Márton fotográfus sok évtizedet élt Amerikában. Az apja, Szipál Márton Károly néhány műértő pártfogója segítségével a bécsi képzőművészeti akadémiára került festészetet tanulni, s elbűvölte az új csoda, a fényképezés. Karrierjét az első világháború határozta meg: pilóta volt, légi felderítőként fényképezett, és tevékenységéért az utolsó hónapjait élő Ferenc Józseftől „császári és királyi udvari fényképész” címet kapott. Később elfogták, orosz hadifogságba került, s Szibéria legtávolabbi csücskébe vitték, csoportjában együtt raboskodott Kun Bélával, s Károlyi gróffal, ottlétükről ma is meglévő fotóalbuma tanúskodik. Végül megszökött, Kínán és Belső-Ázsián keresztül tért haza Szolnokra. A konszolidáció idejében jó üzleti érzékkel és egy befektető partnerrel, Ábrahám Jenővel közösen az észak- és kelet-magyarországi kisvárosok közönségét célozták meg fényképészeti szolgáltatásukkal, Sárospatak és Sátoraljaújhely, később Debrecen volt az, ahol a cég, még mindig Szipál és Ábrahám néven, az első virágkorát élte. A húszas évek végére többi műtermét feladva Debrecenre összpontosította figyelmét, ahol tablói, családi képei, helyi érdemességek portréi máig is albumok, asztalfiókok (nem utolsósorban a helyi Déri Múzeum) féltve őrzött kincsei. 

A lakásban, melyben a zseni átlátja a káoszt, számolni próbálom, minimum harminc napszemüvege van, sportosan elegáns megjelenést adva viselőjének. Hallottam, nem érdeklik a magyar ízek, ötven éve reggelente öt lágy tojással összeturmixol egy marék brokkolit, sóskát vagy spenótot, s azt megissza. A gyomra nem fáj, alacsony a koleszterinszintje, s ezzel a masszával kitart estig. Éjszaka viszont olykor tepertős ételeket eszik, de mértékkel. 76 évesen még hetente háromszor elment a Trafóba táncolni, nyolcvanhat évesen viszont azt mondta: „Már meguntam, a fene akar annyit ugrálni! Ha van kedvünk, táncolunk idehaza. Aki akar, feljöhet hozzám." Így aztán rendszeresen összejövetelek vannak a lakásában. 

Na, de a gyerekkor! A pályaív! Beleül egy olyan fotelba, amelyből kikászálódni rettenetesen nehéz lehet, s úgy mondja: 
„Apám folyton az arc geometriájával traktált, miközben én nagy odaadással a repülőgépmodellek szárnyát vágtam ki lombfűrésszel a konyhában. Ráadásul a húszas években hasonló világ volt, mint most: apám küzdött, hogy kifizesse a rezsit, gondoltam, ilyen szakmát nem akarok. Ha nekem valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész leszek, azt válaszoltam volna, bármi, csak az nem. Amikor a cserkészekkel kirándulni mentünk, apám odaadta a gépet a kezembe, befűzte a filmet, beállította egyesre. Én pedig tüntetően mindig hazahoztam, letettem az asztalra, és még mindig egyesen volt. Csak azért sem fényképeztem egy kockát sem! A második világháborúban Sztálingrád elestét követően­ pilótaiskolába kerültem, ezért nem vittek a frontra, s nem hiszed el, zászlósként nem hallottam se amerikai, se angol, se orosz puskalövést, s nem láttam egy halottat sem. Hadifogságba estem, a Fekete-tengertől Szevasztopolba vittek. Két lehetőségem volt: kőbányában bányászni, vagy a kitermelt követ szállítani a vállamon a hegyre. Kikészülök az első héten – gondoltam magamban –, aztán ismét szerencsém volt. A láger orvosa megkérdezte tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Mondtam: magyar, Debrecenből. Ismered a Szeleséket? – kérdezte. Igen, Szeles Bandi a legjobb barátom – válaszoltam. A magyar orvos részletesen kikérdezett, s én tudtam mindent. Kiderült, hogy a nagybácsija a legjobb barátomnak. Kilenc nyelven beszélt, zseniális ember volt. Megtanította a kórházi szakszavakat oroszul meg németül is, így betegeket hordoztam, injekcióztam." 

Kiderül, hogy amikor Szipál Márton hazakerült Debrecenbe, az élmények hatására orvos akart lenni, viszont pénzre volt szüksége, ezért nyitott Debrecen főutcáján egy fényképészüzletet, amely olyannyira sikeres lett, hogy eredeti tervét feladva inkább azt folytatta. 
„Kiírtam a kirakatba, hogy a színészeket ingyen fényképezem, így Zenthe Ferenctől Mensáros Lászlón át Rajz Jánosig mindenki megfordult a stúdióban, sokukkal barátságban voltam. De végül is 1956 volt számomra az újrakezdés dátuma. Két fotós barátommal egy szál zakóban, fényképezőgéppel a kezemben elhagytam az országot, s Bécsen keresztül irány az USA! Amerikában sokáig nem jutottam álláshoz. Egy régi magyar ismerősöm Los Angelesbe hívott, ahol el tudtam helyezkedni fényképészként. Aztán hónapokkal később ismét szerencsések voltunk: a Sunset boulevard-on, a Playboy Club mellett megszereztünk egy üzlethelyiséget, ez olyan lehetőség volt, mintha itthon a Gerbeaud-val szemben próbálkoznánk. Megsajnáltak minket, magyarokat, ezért csak 265 dollár lett a havi rezsi. Amerikában ez úgy történik, hogy néhány hónappal később újra eljönnek, és a duplájára emelik, így is történt. Mi viszont azt mondtuk, hogy nem tudunk többet fizetni. Akkor a magyaroknak még nimbuszuk volt 1956 miatt, s az ingatlan tulajdonosa kezet adott a 265 dollárra… Képzeld, húsz év múlva felhívott a felesége, mondván, meghalt a férje, de ő tud arról, hogy a hitvese kezet adott egykor a 265 dolláros bérre. Meg ne mondjuk a szomszédoknak, hogy ő továbbra sem emel árat, mert ők 2500-at fizetnek egy kisebb helyiségért.” 

∗

„Olcsón, néha ingyen fényképeztem a karakterszínészeket, önjelölt »sztárokat«, akik ezekkel a képekkel adták el magukat. Úgy voltam vele, vigyék a híremet! Sok divattervezőt ismertem, ők is ajánlottak engem a partikon. Sorozatot csináltam John Wayne-ről és a feleségéről, aki akkoriban a tíz legszebb nő között volt számontartva. Egy róluk készített óriási képet raktam ki a kirakatba, s ezt követően felkapottá váltam. Priscilla Presley, Givenchy Kareen, Margaux Hemingway, Charlene Tilton, Sophia Loren, s a kosárlabdacsillag Abdul Jabbar portréját készítettem el, a most ismert színészek közül pedig Tommy Lee Jonest és Leslie Nielsent fényképeztem. Persze őket már nem ingyen, Martin S. Martin művésznéven 1957–58-ban már kétezer dollárt kértem egy sorozatért.” 

– Állítólag a nőknek azt mondtad: úgy nézzen a kamera lencséjébe, mintha most akarna rám ugrani! 

– Ja. Nem tagadom, életművésszé váltam, hiszen kivételes, hogy ebből a szakmából így meg tudtam élni. Egy hófehér Rolls-Royce-ot vettem, olyant, mint amilyen az angol királynőnek volt, a Hollywood Hulsen laktam. Bár a műtermem gyalog sem volt messze a lakásunktól, azért vettem ezt az autót, hogy elegánsan odagördülhessek az üzletem elé. Akkor már világsztárok jártak a műtermembe, s kellett ez a hollywoodi kellék. A feleségemnek egy Jaguart vettem. A jövedelmem kétharmadát a fényűző életre költöttem. 

– A portréfényképezésről mi a hitvallásod? 

– Azt mondom, van, aki kattintgat, csinál száz képet, és abból egy talán jó lesz. Lehet géppuskával is lődözni, de én olyan fényképészetet vallok, ahol a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot. Ennek szabályai vannak, ezt gyakorolni kell… 

∗

„Egyetlen nehézségem, ne kelljen bevenni nyugtatót, ugyanis én azt legalább ötven éve szedek. Bolond vagyok, idegeskedem. Ez az alkatom, valami született dolog. Nekem minden bejött az életemben, olyan dolgok is, amelyeket remélni sem mertem. És még szerencsés is vagyok. Nincs mitől tartanom, mégis gyakran szorongok. Pedig lazán veszem a dolgokat. Los Angelesben egy kiállításról ellopták az egyik képemet. Most mi lesz? – kérdezte a galerista. – Semmi – válaszoltam, ez is a nívómat emeli, hiszen rejtegetni fogják egy lakásban, de ott is százak fogják látni… Mit mondjak még? Kedvelem a gázolaj és a benzin szagát. Gyakran beszélek csúnyán, ez berögzült rossz szokás. Kedvenc tárgyaim a Buddha-szobrok. De láthatod, van itt öt darab. Hahaha!” 
 

„Nekem nagyon jó volt minden. Még a hadifogságom Oroszországban, Szevasztopolban is. Lám, még hadifogolyként is az orosz Riviérára kerültem. Ráadásul, mint ahogyan mondtam már, a tábor orvos igazgatója egy barátom nagybácsija volt, így én a sátorkórház területén, egy kis helyiségben aludtam. A többi ezerötszáz fogoly pedig egy óriási cirkuszi sátorban, aminek rá volt írva az oldalára hatalmas betűkkel, hogy Mrs. Churchill ajándéka. Köszönjük! Öt hónap múlva hazajöttem. Aztán ötven év világcsavargás, 1997-ben újra hazajöttem.” 

– Miért is? 

– Sok oka volt. A legkomolyabb, hogy meghalt a feleségem, akivel húsz évig együtt éltem. Harmincöt évvel fiatalabb volt, mint én, de az ötből ez volt a legjobb házasságom. Elismert divatfotós voltam, s egy kaliforniai magazin fotósaként jártam a világot: leginkább Hongkongban, Tokióban, Rómában és Párizsban tartózkodtam. De az üzlet már nem ment annyira, s jó időben kell abbahagyni. Harminc éve a dollár nagyon jó árfolyamon volt, negyedmillió forintos nyugdíjjal kezdtem, miközben egy joghurt 25 forintba került. Ma már nehezebb megélnem, de nem bánom, hiszen négy helyen tanítok, kiteljesedhettem. Persze ha kiszámolnám: egymillió dollárt veszítettem azon, hogy Budapesten élek. Megmondom őszintén, itthon szeretek lenni a barátaimmal. Tegnap is tizenegyig itt voltak vagy nyolcan. Ezzel kapcsolatban egy alapelvem van. Ide, a műteremlakásba lehetőleg harminc év alatti és hetven év fölötti emberek jöjjenek be. Ez a két korosztály nem a szocializmusban kupálódott ki, tudnak köszönni, enni, viselkedni, polgári módon társas életet élni. Férfi barátom nem nagyon van, inkább a fiatal lányok járnak ide. Ismerem az ő gondolkodásukat, esetenként többet tudok róluk, mint a szüleik. Szerintem ez az én hosszú életemnek a titka. És nagyon szeretem a filmeket. Általában éjfélig nézem valamelyik mozicsatornát. Ha nem jó, akkor természetfilmeket nézek, amelyek nagyon tanulságosak. 

A falon kétszázhuszonhat kép. Legalább kétszázhuszonhat ember arca.