Megújuló mocsarak

Ötvenkét évvel ezelőtt hozták létre a nemzetközi szinten legismertebb Hortobágyi Nemzeti Parkot eredetileg mintegy 52 ezer hektáros területen, amely az elmúlt évtizedekben csaknem 82 ezer hektárra bővült. Egész területe bioszféra-rezervátum, az UNESCO-világörökség része. Olyan kiemelt élőhely-helyreállítások valósultak meg, mint a Kunkápolnási-mocsár, az Egyek-Pusztakócsi mocsarak, illetve a zámi mocsár rekonstrukciója. Ezenfelül sor került különböző szikes puszták, mocsarak, illetve gyepterületek rehabilitációjára is. A madarak védelmének érdekében megtörtént a szabad vezetékek kiváltása és megszüntetése a nemzeti park területén. A természeti és kulturális örökségünk megőrzése mellett a bemutatás is kiemelt cél. A nagy állatlétszámú gulyákat és nyájakat legeltető pásztorok hagyományos tudása és szokásai ma is a Hortobágy legfőbb értékei közé tartoznak. 

Puszta, csikós, gulyás – néhány szó, amelyet a Magyarországra látogatók biztosan megtanulnak, hiszen az egyik legfőbb nemzeti vonzerőnk évszázadok óta a Hortobágy romantikája. És aki manapság arrafelé járva betér egy csárdába, előbb-utóbb találkozik a múlttal, amely jelen is, és valóságos esszencia a túldigitalizált világban. Ezért felbecsülhetetlen érték, sőt egyre nagyobb. 

„Azt gondolom, hogy hazánk egyetlen pontjának sincs olyan világhíre, mint a hortobágyi pusztának. Hiába igyekszünk véka alá rejteni, az angol felkeresi, és mi ahelyett, hogy elővarázsolnánk, amit látni óhajt, éppen eltakarjuk előle, vagy pedig diadalmasan mutatjuk a kultúra vívmányait (artézi kút, postahivatal, telefon a Hortobágyon stb.), s azon meg mi csodálkozunk, nekik az nem imponál. Olyan híreket olvastam a lapokban, hogy a Hortobágyon egy nagy szállót akarnak csinálni, hogy a külföldi idegen jobban forogjon a Hortobágyon. Nagy kár volna. Az a tömérdek pénz, amibe egy nagy szálló kerülne, jobb volna más, okosabb célra. Az angolnak nem imponál a hortobágyi szálló. Hisz ha több milliárdot is öl bele a város, az a szálló az angolnak csak egy angliai Mucsát juttat az eszébe, már akkor inkább maradjon meg a hortobágyi csárda, ez jobban imponál. De egyáltalán nem is kell szálló. Az angol reggel kimegy a vonaton, délután visszamegy Debrecenbe, s a Bikában nyugodtan alhatik. Más, ha ő meg akarja kóstolni a Hortobágyot, s több napot áldoz rá, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy új impressziókkal menjen haza, és megemlegesse vagy legalább megtalálja azt, amit keresett” – írta 1927-ben a Debreczeni Szemle egyik tollforgatója. 

Megjegyezte még azt is: „Minden hortobágyi pásztor kifogástalan régi pásztorviseletben járjon. A város adja a kész előírásos ruhát, s a pásztor bérébe betudja. Minden, pusztán lakó egyéb alkalmazottnak (csősz, útkaparó stb.) szintén pásztor-, hajdú- vagy valamilyen magyaros viseletben kell járni, hogy a puszták képét ne zavarják holmi cúgos cipős, keménykalapos, pantallós kultúrember-paródiák. Lószerszám, jármű mind népies, magyaros legyen. Gond legyen arra, hogy a pásztorépítmények, s általában minden épület stílszerű legyen. Lehet szegényes, primitív, de a régiség patinája legyen rajta.” 
Még a nemzeti park fogalma is ismeretlen volt, mikor 1935-ben a hortobágyi csárdától fél kilométernyire artézi kutat fúrtak, amely 180 méter mélységből a vízzel együtt gázt hozott a felszínre. A feltörő gázt meggyújtották, és az messze világító lánggal égett a pusztában, pompás látványt nyújtva a csárda vendégeinek. Németh Nándor, a hortobágyi csárda akkori bérlője azzal a tervvel foglalkozott, hogy világítótornyot építtet, amelynek fénye jókora távolságban bevilágítaná a Hortobágyot. Nem lett világítótorony, de lett minden más. 

Nagy költőink, íróink, képzőművészeink szerepe a Hortobágy „felfedezésében” nagyon jelentős. A '30-as évekből származó első útikönyv így mutatja be a pusztát az idegeneknek: „A Hortobágy Európa leglaposabb síksága. A ráboruló ég viszont véget nem érő. Ég és föld egyszerre, egy pillantásban összefogva oly változatos, festői, s ugyanakkor rettenetes, mint a havas Alpok. Napközben sivár, majdnem kihalt, de a születő hajnal idején tele van rejtelmes és zajos élettel…” 

Világosi János 1980-tól a Hortobágyi Nemzeti Park kulturális felügyelője, majd idegenforgalmi osztályvezetője volt. Közben 1991-től madármegfigyelő csoportok kalauza is, ma már nyugdíjasként ezzel foglalkozik a vállalkozása. Korábban a következőket nyilatkozta lapunknak: 

– Az 1950-es években a német filmgyártás egyik nagy sikerű filmje, az Ich denke oft an Piroschka, azaz a Gyakran gondolok Piroskára hihetetlenül nagy reklámot csinált a magyar pusztának. A film hatására mozinézők millióiban fogalmazódott meg a vágy, hogy személyesen éljék át az igazi pusztai romantikát. Szervezetten hozták Európából a Hortobágyra a festőket, fényképészeket alkotótáborokba, hogy művei­ken vigyék hírünket. A '80-as évtized jelentős turisztikai sikere volt, hogy a híres Orient expressz is megállt a Hortobágyon. Kungyörgy mellett a nyílt pályán állt meg, ahol csikósok és szekerek fogadták a vendégeket. Miután a csikósok „elraboltak” néhány hölgyet a vonatról, a többi vendég szekerekre szállt, és nagyszabású lovas­prog­ramot láthatott, közben a hölgyek is megkerültek. Az egész program a Hortobágyi csárdában fejeződött be. Megjegyzem, a „Piroska” film által generált nagy érdeklődés is az 1980-as évek elejére érett be, amikor Magyarország megnyitotta határait a tömegturizmus előtt. A német nyelvterület országai­ból özönlöttek a turisták a Hortobágyra. 

Világosi János szerint az Ohati-erdő mint a kékvércsék erdeje került be a köztudatba, az őszi daruvonulás pedig egyre látványosabb. A madármegfigyelés népszerű hobbi, Nagy-Britanniában több mint egymillió, Németországban négyszázezer, Svájcban hatvanezer madárbarát van. Az áprilistól októberig tartó szezonban a terepen töltött 4-5 napos intenzív madármegfigyelés során 145-160 madárfajt figyelhetnek meg nálunk. A madármegfigyelő turizmus keretében is sikerült jelentős forgalmat elérni. Ma már összességében 250 ezer turista keresi fel évente a Hortobágyot, észrevehetően megnőtt az ide érkező japán, amerikai és skandináv vendégek száma is.