Biskek fölött az ég

Fal Beáta, a biskeki magyar nagykövetség konzuli ügyintézője a kijáratnál lelkesen integet. Kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy a budapesti indonéz nagykövetség titkáraként Beáta a nagykövetség asszonyai számára hímzésoktatót keresett. Az oktató a feleségem, Dulai Sándorné Éva lett. A kedves indonézek megismerték a magyar hímzéseket, megtanulták a legjellemzőbb öltéstechnikákat. Aztán újak jöttek, és a régiek hazamentek, Beáta pedig Indiába került. De most íme itt vagyunk megint együtt, egy számunkra ismeretlen világ kapujában. 

Taxi vár a repülőtér parkolójában, nagy a nyüzsgés, pedig még alig virrad. Isztambulban beszálláskor azt jelezték, hogy Biskekben 22 fok van és esik az eső. Éjfél körül valóban volt pár csepp, mondja Beáta, de ennek már nyoma sincs. Ahogy Manasz felől – a várost és repülőterét a kirgiz nép hőseposzáról nevezték el – az innen harminc kilométerre lévő főváros felé közeledünk, egyre jobban kivilágosodik. A levegő homályos, az ég is alig látszik, nemcsak a párától – tudjuk meg –, hanem a portól és a szmogtól is, ami erre elég gyakori. Aztán máris ott vagyunk a Csokmorova utcában, a szálloda, a City Stay Hotel előtt. Kapunk egy tágas, szép szobát, s Beáta azt ajánlja, aludjunk egyet reggeli után. De mi inkább úgy döntünk, menjünk, lássunk minél többet, mielőtt a kulturális programok megkezdődnek, melyeknek a feleségem részese. S tíz körül meg is érkezik Szilágyi László, Beáta férje, indulunk Ata-Bejitbe. 

Az Ata-Bejit Emlékkomplexum emlékhely és temető a ma már egymilliós Biskektől nem messze, Csong-Tasban. Neve kirgiz nyelven azt jelenti: „Apáink sírja.” Három emlékmű van itt: az egyik az orosz cár elleni 1916-os lázadás emlékére – amikor ezreket öltek meg és sok százezer embert űztek el –, a másik az 1938-as sztálini „tisztogatások” mementója – az emléktáblán 137 mártír nevével –, s itt temették el a 2010-es kirgiz forradalom áldozatait is, akkor több mint nyolcvanan haltak meg. Az áprilisi eseményeket abban az évben az ország déli részén lévő Osban etnikai alapú zavargások követték a kirgizek és az üzbég, valamint a tádzsik kisebbség között, ezek során több mint 800 ember vesztette életét. Évek múlva, 2021 tavaszán és 2022 őszén összecsapások robbantak ki a kirgiz–tádzsik határon is, mára azonban ez a konfliktus is rendeződni látszik. Ma békesség van Kirgizisztánban, és ennek mindenki örül. 

A délutánt egy tanyán töltjük Csong-Tas közelében, ahová a főútról letérve rettenetes út vezet. Nemrég javították, mondja mosolyogva László, de mintha még rosszabb lenne, mint volt. A hegyek alatt meghúzódó farm azonban, melyen három rokon család gazdálkodik együtt, sok érdekes látnivalót kínál. A tágas mezőn birkák és lovak legelésznek, vacsorára a tanya mellett folyó patakból fognak pisztrángot nekünk. Egymás nyelvét nem értjük, de oroszul – amely a kirgiz mellett az országban a másik hivatalos nyelv – beszélgetni tudunk. Mi, magyarok különösen kedves vendégek vagyunk, hiszen a két népet testvéri szálak kötik össze, ezzel fogadnak és így búcsúzunk. 

Estefelé csak úgy „mezei ruhában” toppanunk be a nagykövetségre, ahol munkatársaival Maris Zsolt első beosztott diplomata, ügyvezető fogad. Holnap, pénteken 11 órakor kezdődik a Budapest konferenciateremben az a rendezvény, amelynek hímző népi iparművészként, a népművészet mestereként főszereplője a feleségem, s ahová meghívták a Kirgiz Tudományos Akadémia Hagyományos Kultúra és Művészetek Kutatóközpontja, az Eurázsiai Nemzetközi Egyetem és a Nemzetközi Orvosi Egyetem vezetőit és munkatársait, tudósokat, fiatal kutatókat, kézműveseket és diá­kokat. A termet ma még be kell rendeznünk, rövidesen kezdődik is a munka, helyükre kerülnek a hímzések, a képek, a Galga menti nyomódúcok, melyekkel mi­felénk a mintákat előnyomják. 

Alszunk egy nagyot, és másnap reggel a feleségem szadai népviseletbe öltözik, így ballagunk végig a biskeki utcán, merthogy taxiba ülni – ami itt sokkal olcsóbb, mint nálunk – bő szoknyában nem lehet. Többen megkérdezik, honnan jöttünk, amire mindig büszkén elmondjuk, hogy gyümölcstermő falunk Budapest közelében van. – Ó, Magyarország – és nagy az öröm. – Érezzük jól magunkat kirgiz rokonaink között… 

Fotók készülnek a nagykövetség előtt, sorra érkeznek a vendégek is. Utoljára Roza Amanova, a Kirgiz Tudományos Akadémia Hagyományos Kultúra és Művészetek Kutatóközpontjának vezetője, a tudományok doktora, a Kirgiz Köztársaság népművésze, akinek a kisugárzása azonnal jól érzékelhető. Később tudjuk meg, hogy a négygyermekes professzor asszony, aki még csak 52 éves és nagyon fiatalos, több díjjal kitüntetett híres népi énekes és komuzzenész is – a komuz kirgiz pengetős hangszer –, egy koncertjét később láthatjuk felvételről, óriási a közönségsikere. 

Köszöntések, kölcsönös ajándékozások után kezdődik a feleségem előadása, melynek központjában a kalocsai, a matyó, a palóc és a nyugat-dunántúli népművészet és hímzésvilág áll – a tolmács Bukai Andrej külgazdasági, kereskedelmi attasé. Az előadást élénk érdeklődés kíséri, sok a kérdés, utána a résztvevők a hímzéseket, előnyomott mintákat kézbe véve alaposabban és közelebbről tanulmányozhatják a magyar motívumokat, öltéseket, színhasználatot. Az előre elkészített mintákon ki is próbálhatják a nyomódúcokkal az előnyomás menetét, a kirgiz hímzést, a szajmát művelő és kedvelő közönség el van ragadtatva, a találkozó vagy három óra múlva ér véget. 

Délután még következik a Kirgiz Állami Képzőművészeti Múzeumban – az ország második legnagyobb múzeumában, amely most 90 éves – a másnapi Múzeumok éjszakája magyar programjának elő­készítése. A magyar hímzéskiállítás és a mesterkurzusként meghirdetett esemény a kirgiz népművészet és néprajz egyik legrangosabb intézményében központi helyet kapott, s a nagykövetség munkatársainak segítségével ez a tér lassan megtelik tartalommal, de a munka másnap még folytatódik. Helyükre kerülnek a paravánok és rajtuk a hímzések, a képek – utóbbiak nagyrészt Bagyinszki Zoltán fotográfus és népművelő felvételei –, a népviseletbe öltözött emberek remek fotói előtt már rendezkedés közben többen megállnak, s van, aki a subás juhászról úgy látja, mintha én lennék az. Nem én vagyok – szabadkozom –, de a nagyapám juhász volt, mire aki megszólított, átölel: az övé is. 

A dungánok tánca után – a dungán kínai népcsoport az Iszik-köl tó közelében, Biskektől keletre – megnyílik a múzeum, és elözönlik az emberek. Mellettünk egy hatalmas, számos termet betöltő állandó kiállítás van, amely az egész kirgiz festészetet és szobrászatot felöleli – s mint magam is meggyőződtem, remekművek sorával –, a legtöbben oda igyekeznek. De van, aki kifejezetten hozzánk jött, a magyar program hírverése hál' istennek sokakhoz eljutott. S a kiállítást végignézve visszafelé még többen állnak meg nálunk, nem egy szülő gyermekével éjfél utánig hímez, kivarrja az előnyomott poháralátétet, kicsi terítőt. Nagyon sok a fiatal, itt is készülnek a fotók, különösen amikor a nagykövetség munkatársaival énekelni kezdünk, megidézve a régi fonók hangulatát. A magyar standon több ezren fordultak meg, halljuk vasárnap reggel a múzeum igazgatójától.

Ébredés után a Biskektől körülbelül 270 kilométerre lévő Iszik-kölhöz – Isszik-kulnak is írják, mondják – indulunk. Az éjjel hidegfront érkezett, a tegnapi hőség megszűnt, nem 37 fok van, csak 22. A kocsiban Beátán és a férjén kívül velünk van a születése óta nagybeteg fiuk, aki beszélni sem tud, és már csak árnyakat lát, lenyűgöző az a szeretet, ahogy bánnak vele. 

Elhaladunk Tokmok mellett, ahol Rákosi a bukása után száműzetésének éveit töltötte, a tájban a félsivatagos területek eleinte vizesebb részekkel váltakoznak, majd a hegyek közé érkezünk. Kirgizisztán területének szinte az egésze lényegében hegyvidék, még Biskek és a környéke is, ami elsőre síkságnak látszik, 800 méter magasan fekszik. Az országot Közép-Ázsia Svájcának is nevezik, annyi a hegy, köztük temérdek 4000 méter fölötti csúcs, a legmagasabb a Tien-san hegységben, a kirgiz–kínai határon a 7439 méter magas Győzelem-csúcs, aminek a megmászása nem kis teljesítmény. 

A tó maga 1600 méter magasságban terül el, és hossza 250, az átlagos szélessége 70 kilométer, a legnagyobb mélysége 270 méter. Csolpon-Ata városa, ahová tartunk, a Kirgiz Riviéra gyöngyszeme, szép nagy parkkal, templomokkal, szobrokkal és lenyűgöző tóparttal, stranddal, amit sajnos igénybe venni nem tudunk, mert mire odaérnénk, megjön a vihar. Előtte egy nagymamával beszélgetünk a vízparton, aki tősgyökeres csolpon-atai, és három unokáját terelgeti, de mint megtudjuk, négy gyermekétől 11 unokája és két dédunokája van. A vihar aztán feldönti a kukákat és viszi a székeket, cserepeket tör, de a nagymama ekkor már fedél alatt ül az unokáival, s egy étteremből nézzük mi is az ítéletidőt. S hogy mit eszünk? Többek között saslikot, ami nagyon finom. Mellé homoktövis- és gyömbérteát iszunk, erre nem divat az ebédhez az alkohol, hiszen az országot háromnegyed részben szunnita muszlim nép lakja. A boltokban és bevásárló­központokban azért lehet sört, bort és tömény italokat kapni, az ötcsillagos Kirgizisztán és Biskek konyakot mindenkinek csak ajánlani tudom. 

Az öt nap alatt, amit Kirgizisztánban töltünk, megkóstoljuk az ujgur eredetű langmant (nyújtott vastagtészta, paprikával, zöldségekkel és fűszeres ecetes mártással), a besbarmakot, ami errefelé főleg lóhús, tésztával, a csucsukot, ami lókolbász, a kumiszt, ami erjesztett kancatejből készül, és még sok mindent. Attól eltekintve, hogy a lóra én nem eleségként tekintek, ízlett, amit adtak, de azért inkább maradok a jó magyaros, nokedlivel tálalt csirkepörköltnél. 

Csolpon-Atában mindenütt utat javítanak – rájuk is fér –, de sikerül megtalálnunk azt a lenyűgöző, természetes módon, sok ezer évvel ezelőtt kialakult kőtengert, melynek szikláin régi vésett rajzok láthatók. A látvánnyal és innen a hegyekkel nem lehet betelni, az meg különösen érdekes, hogy mire megebédeltünk, a hóhatár láthatóan lejjebb ereszkedett, az eső odafent, a 4000 méteres csúcsok birodalmában hó formájában hullott. 

Hazafelé meg-megállunk egy-egy különösen szép helyen, nézzük a Csu folyó vörös, a felhőszakadásoktól megduzzadt vizét. A Csu 215 kilométer hosszan határfolyó Kazahsztán és Kirgizisztán között. A víz nagy kincs itt is, az esőnek most sokan örülnek, mert – különösen Biskek körül – már kezdett kiszáradni a határ. A napjainkban 6,7 millió lelket számláló ország szántóterülete nem éri el a csaknem 200 ezer négyzetkilométer összterület 10 százalékát. A legelőkön ma is jellemző a félnomád állattartás, de gabonát Oroszországból és Kazahsztánból importálnak. Biskekben és a nagyobb városokban rengeteg az autó – egyik taxisofőrünk szerint ötször annyi, mint amennyit az utak elbírnak –, ezek nagy részét Kínából és Dél-Koreából hozzák. Az üzemanyag ára a kirgiz szom helyett forintban számolva – egy szom négy forint – alig haladja meg a mi áraink felét, de ez itt így is drága. Ezért aztán sokan nem értik, minek ez a sok autó, és hogyan telik rá azoknak, akiknek telik. 

Hétfőn ellátogatunk a nagy kirgiz író, Csingiz Ajtmatov (1928–2008) városszéli házába. A 24 éves fiú, aki fogad, magáról annyit mond, hogy ő egy rokon, s a törökországi Izmirben tanult török nyelvészetet. Most pedig épp Budapestre készül, hogy folytassa a tanulmányait. Ajtmatovról, a világirodalom kirgiz óriásáról hosszasan lehetne beszélni, de ami engem – aki több könyvét olvastam – a legjobban szíven ütött: végakarata szerint Ata-Bejitben, az édesapja mellé temették. Őt – mint később kiderült – az ottani téglagyár udvarán végezték ki 1938-ban, s családját egészen 1956-ig hitegették, hogy valahol táborban van. Amikor rehabilitálták, akkor tudták meg a halálhírét. 

A sztálinista őrület végzett Mészáros Márta filmrendezőnk édesapjával, Mészáros Lászlóval is, akinek egy kitűnő szobrát a biskeki Képzőművészeti Múzeumban láttuk. A város közelében levő Ala-Arcsa Nemzeti Park felé tartva erről beszélgetünk, és arról, hogy soha többet ne történhessen ilyen, sem itt, sem másutt. Az Ala-Arcsa fái között 2200 méteres magasságban békesség uralkodik, a táblán azonban egy hópárduc képe látható, eltévedni tehát azért itt sem veszélytelen. 

Utolsó nap az Állami Történeti Múzeumban – az ország legnagyobb múzeumában – Alimkulova Szinaru Kadirovna professzor asszony, a történettudományok doktora kalauzol minket. Ott volt pénteken a magyar nagykövetségen, és most ő mutatja be a kirgiz hímzést s még sok egyebet. Innen Asel Kalkanovához és családjához megyünk, akinek kirgiz viseletgyűjteménye páratlanul gazdag. Asel Kalkanova fafaragó férjével aktív résztvevője az Atalar Izi (Ősök nyomdokain) című oktatási program népszerűsítésének, mely a kirgiz népviseletről és a hagyományos értékekről, erkölcsről szóló előadásokból áll. 

S a nap Roza Amanova vacsorájával zárul egy új városrészben, egy csendes, nyugodt étterem teraszán. Főként férje miniszterelnöksége idején gyakori volt, hogy protokolláris eseményeken kellett részt vennie – mondja –, amelyekben nem sok öröme telt. De ez most nem olyan, teszi hozzá – és mosolyog. A nagyanyjáról mesél, ő nevelte, nélküle nem lett volna énekes. Mindig erőt ad, ha rá gondol, a lelke örökké vele marad. 

Visszatérve szállodánkba már csak a pakolás marad, magyar idő szerint este 11-kor fekszünk, s fél egykor ébredünk. A hidegfont nyomán kitisztult az idő, már a gépen ülünk, mikor kel a nap. Fénye szétárad égen és földön. Vajon látjuk-e még Biskek fölött?