Magyar malom lisztjéből

A nyírségi megyeszékhelyen van egy villanyrendőr, ahol sokan akkor is leveszik lábukat az autó pedáljáról, ha zöldet mutat a lámpa. Lassítanak, mert tudják, a lámpához közeledve mennyei illatokban lesz részük. A frissen sütött kenyér illata száll az úton, elnyomja a nehéz benzinszagot is. A város leghíresebb péksége bújik meg egy autószalon mögött. Az üzemet nem is látni az útról, de az onnan érkező illatok elárulják a létét. 

Hát még mikor belépünk az udvarra, megkerüljük az ott eladásra váró személyautókat, s két Vela Pékség feliratú kenyeresautóhoz érünk. Egy kis készáruraktárhoz jutunk, nyitva az ajtajuk, s dől belőlük a jellegzetes kenyérillat. De nem csak kenyeret pakolnak a két teherautóra. Kapnak azok mindenféle péksüteményeket is, s hamarosan indulnak a pékség nyíregyházi üzleteibe, ahol minden bizonnyal már sokan várják a finomságokat. 

A Vela nem mai gyerek már, az idén lesz harmincnégy éves. A cégtulajdonos, aki tavaly az Az Év Vállalkozója címet érdemelte ki, Lakatos Tibor még annyi se volt, mikor megalapította. A Nyíregyházán érettségiző, és a debreceni Ybl Miklós építőipari főiskolán építő–gépész diplomát szerzett fiatal mérnök eleinte Szabolcs megye legnagyobb építőipari vállalatánál kapott munkát, majd elvégezve a Marx Károly egyetemet, közgazdász, s egyben főkönyvelő lett, a rendszerváltás lehetőségeivel élve pedig nagyon hamar saját lábra állt. Egy gépeket kölcsönző céget alapított, többek között sütőipari berendezéseket is lízingeltek. Munka közben persze rengeteg helyen megfordult, s többek közt azt tapasztalta, hogy a sütőiparban nagy lehetőségek vannak. 1991-ben alapított hát egy kis manufaktúrát. 

– A nyíregyházi Kelet Áruházban béreltünk egy ötször öt méteres helyiséget, ott kezdtük hárman a pályafutásunkat – meséli mosolyogva a kezdeteket a cégtulajdonos, aki azóta „kicsikét” bővítette tevékenységi körét. Pluszban többek között a Volvo autószalon tulajdonosa, a Magyar Pékszövetség alelnöke, a Vállalkozók Nyíregyházáért Egyesület elnöke, elismert pálinkafőző mester, tengeri hajóskapitány, és megkapóan szép festmények alkotója. Ha megkérdeznénk tőle, hogy melyiket tartja a legfontosabbnak, egészen biztosan azt válaszolná, hogy az ember nem rangsorolja a gyermekeit. De azért talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, a legtöbb munkát a Vela Pékség jelenti, ami egyben nem csak tengernyi feladatot, de felelősséget is jelent, hiszen harminckilenc embernek ad munkát, s tucatnyi család jóléte függ tőle. Nem beszélve a fogyasztók ezreiről, akik napról napra az ő kenyerüket, péksüteményüket várják. 

A pékség termékeinek túlnyomó többségét saját üzletein keresztül értékesíti, így biztosítva a közvetlen kapcsolatot a vásárlókkal és a termékek igény szerinti alakítását. Nekünk persze most nincs szükségünk a boltokat felkeresni, hiszen a kenyerek, sütemények „szülőszobájában” leshetjük meg a csodát – azt, hogyan lesz a lisztből, a kovászból, a sóból élelem, melyek között olyat is találunk, ami a Kiváló Minőségi Élelmiszer védjegyet viseli. 

Kint, a szabadban a nyár talán eddigi leghűvösebb napja van, nincs több tizennyolc foknál, az embernek szabályosan jólesik a pékség folyosóin haladva a kemencék felől érkező meleg. De nem sokáig tart a kellemes érzés, mert ahogy a kemencék közelébe érünk, arcon vág bennünket a hőség. Az egyik kemence ajtaja nyitva, Piskóti János épp most pakolja be oda a nyers, fehér cipókat. 

– Hogy lehet megszokni ezt a borzasztó hőséget? – kérdezzük tőle, miközben óvatosan hátrébb sasszézunk a tűzhelyektől. 
– Sehogy – nevet. – De nem ülhet mindenki klímás irodában. 

A hófehér ruhában hajladozó pék is a törzsgárda tagja, jó negyedszázada viseli a Vela-szignós pólókat. Manapság harminckilencen mondhatják ezt el magukról, köztük a vállalkozás hét üzletének alkalmazottai. 

– Egy csapat a mienk – mondja a tulajdonos, Lakatos Tibor, s azt is hozzáteszi, arra talán a legbüszkébb, hogy a dolgozók magukénak érzik a céget. Igaz, az se feledkezik meg rólunk, rendszeresek a jutalmak, a közös összejövetelek, pünkösdkor pedig minden évben közös disznótoron ünneplik meg az együvé tartozást. – Néha magam is elcsodálkozom a harmincnégy évvel ezelőtti bátorságunkon. De valamit mégiscsak jól csináltunk, hiszen hamarosan kinőttük a huszonöt négyzetméterünket, s a régi orosz kaszárnyában, az inkubátorházban rendezkedtünk be, de ott már kétszázötven négyzetméteren! Nem volt nekünk szükség reklámra, a vásárlók bejártak hozzánk a pékségbe, egymásnak adták a kilincset. Úgyhogy rövidesen megint költöztünk. ’94-ben megvettük a mai telepünket, s fokozatosan terjeszkedtünk, s bővítettük a termékskálát. 

Más talán meg is elégedett volna a pékség sikereivel, de nem Lakatos Tibor! A péküzem mellé hamarosan egy autószalont is épített, az egyik legkeresettebb, s legbiztonságosabbnak mondott személygépkocsi szabolcsi képviseletére vállalkozott. Azt családi vállalkozásban ma már a fia vezeti, ő pedig egy új kalandba fogott – pálinkát főz. A pálinkatörvény érvénybe lépését követően azonnal, 2011 januárjában benyújtotta az engedélykérelmét a polgármesteri hivatalban, vásárolt egy Kiskunlacházán gyártott, egyoszlopos, százliteres, öttányéros, dupla falú pálinkafőző berendezést, s azóta főzi a jobbnál jobb pálinkákat. Bizonyítja ezt a pékség alatti pálinkamúzeuma falán lévő tömérdek oklevél, amit az ország legrangosabb pálinkaversenyein nyert a párlataival. Mint meséli, az összes munkafolyamatot ő végzi: a gyümölcsöt mossa, feldolgozza, a rothadó részt kivágja, vizsgálja az úgynevezett pH-értéket, és naponta kezeli a cefrét. Sok múlik ugyanis az előkészítésen. 

– Melyik a kedvenc pálinkája? – kérdezzük az oklevelek tengerét tanulmányozva. 
– Negyvenhétféle gyümölcsből főztem eddig pálinkát, nagyon nehezen tudnék választani közülük – feleli. – De ha mégis választanom kell, akkor a birset mondanám. Az nagyon megdolgoztatja az ember, de ha odafigyelünk, utánozhatatlanul érdekes párlatot kapunk. 

Nehezen tudna választani a péküzem vezetője, Kondrát Róbert sem a kenyerek, péksütemények között, de ha nagyon muszáj volna a válasz, akkor a Príma Pan nevezetű kenyérre esne a voksa, ami egy magas hidratációs termék, több napig is olyan friss, mintha ma vették volna ki a kemencéből. 

– Folyamatosan változnak a vásárlói igények, s ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell. Különösen igaz ez a fiatalabb korosztályra, akik egyre igényesebbek, inkább kevesebbet vásárolnak, de azt kiváló minőségben. Nekem se csak az a dolgom, hogy a forró kemencék mellett tébláboljak, részt kell vennem a termékfejlesztésben, a minőségbiztosításban is – mondja a Magyar Pékszövetség Arany Perec Díjával kitüntetett üzemvezető, aki kezdetektől tagja a Vela csapatának. Volt pékinas, dagasztó, csoportvezető, raktáros, üzemvezető-helyettes, pár éve pedig az ő szakmai irányításával sütik a mindennapi kenyerünket. 

Természetesen magyar malomtól vásárolt magyar lisztből.