A kézfogás ereje

Van egy egyszerű, ősi gesztus, két ember megfogja egymás kezét. Gyermekkorban természetes, majd felnőtté válásunk során szinte észrevétlenül eltűnik. A férfiak közötti érintés, különösen Kelet-Európában, ritka és visszafogott, néha kimondatlanul is tiltott. Valery Poshtarov bolgár fotográfus azonban éppen ebben a rejtett, kulturális szakadékban talált témára, és ezzel olyan projektet indított el, amely egyszerre személyes, társadalmi és mélyen megható. A Father and Son sorozat mára nemzetközi sikert aratott és sokak számára megmutatta, a kézfogás nem csupán mozdulat, hanem vallomás. 

Valery Poshtarov 1986-ban született a bolgár Dobrichben, művészcsaládban, apja festőművész, anyja költő, így Valery számára a vizualitás és a történetmesélés gyerekkorától a mindennapok része volt. A várnai művészeti középiskola után Franciaországban, a párizsi Sorbonne-on tanult tovább, ahol nemcsak technikai tudásra tett szert, hanem egy újfajta szemléletre is, a művészet nem csupán látvány, hanem kérdés. A formákon túl identitás. „Párizs megtanított arra, hogy a művészet nem egyszerűen alkotás, hanem keresés is: ki vagyok és hogyan kapcsolódom a világhoz?” – mondta egyszer. A fotózás felé lassan fordult, de amikor rátalált, úgy érezte: ez az az eszköz, amely egyszerre képes dokumentálni és meghallgatni, figyelni és közel engedni azokat, akik gyakran hallgatnak. 

2011-ben hazaköltözött Bulgáriába és megalapította Kelet-Európa egyik első online művészeti galériáját, hogy anyagi és művészi függetlenségben dolgozhasson. Ez a szabadság tette lehetővé számára, hogy hosszú távú dokumentarista projekteket indítson, mint a több mint 14 éven át készült, közel ezer falut bejáró The Last Man Standing in the Rhodope Mountains. A sorozatban az elnéptelenedő hegyvidéki közösségek életét örökítette meg, csendesen, tisztelettel, a jelenlét méltóságát keresve. 

A Father and Son projekt alapgondolata egy reggeli iskolába menet született meg. Két kisfiát kísérve egyszer csak beléhasított a gondolat, vajon mikor jön el az a nap, amikor a gyerekek már nem fogják meg a kezét? És vajon mikor fogta meg ő utoljára a saját apjáét? Ez a kérdés vezetett el ahhoz, hogy lefotózza édesapját és 95 éves nagyapját kézen fogva. A kép olyan személyes erővel hatott rá, hogy hamarosan másokat is felkért erre a mozdulatra. A sorozat lassan, szinte magától nőtt, először Bulgáriában terjedt, majd Törökország, Szerbia, Grúzia, Örményország, Macedónia felé is. Az apa-fia párok sokszor generációk óta először érintették meg így egymást, és a fényképezés aktusa sokuk számára a megbékélés vagy az újrakezdés pillanata lett. 

A sorozat legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a kézfogás egyszerre egyszerű és radikális. A legtöbb férfi életében eljön egy pont, amikor már kínos kézen fogni az apját. A tabuk, a kimondatlan elvárások, a generációs szerepek mintha mind tiltakoznának ellene. És amikor mégis megtörténik, amikor két felnőtt férfi újra összeérinti a kezét, ott valami helyreáll – valami, ami talán évtizedek óta hiányzik. Poshtarov portréi nem teátrálisak, munkaruhás férfiak, papok, civil alkalmazottak, parasztgazdák, autószerelők és tanárok állnak egymás mellett egy udvaron, egy garázs előtt, egy út szélén. A környezet épp annyira jelen van, hogy történetet meséljen, de sosem nyomja el a lényeget, a két összefonódó kéz csendes beszédét. A képeken látható zavar, meghatottság, feszengés vagy felszabadultság mind-mind azt mutatja, mennyire mély kulturális kódok élnek bennünk arról, hogyan „kell” viselkedniük a férfiaknak. És miként lehet ezeket a kódokat egyetlen mozdulattal átírni. 

Poshtarov sorozata világszerte visszhangra talált, 2024-ben a Sony World Photography Awards első díját hozta el, és mára múzeumok, kulturális intézmények és fesztiválok keresett anyaga lett. De a projekt igazi ereje nem a díjakban mérhető, hanem abban, ahogy láthatóvá teszi a láthatatlant, a férfi érzelmeket, a kimondatlan családi történeteket, a törékeny, mégis erős kapcsolódás igényét. 

A Father and Son végső üzenete nem csupán az apák és fiúk világáról szól. Valójában mindannyiunk kapcsolatait érinti, azt a vágyunkat, hogy lássanak minket, hogy megértsenek, hogy közelebb kerülhessünk valakihez, akit szeretünk, még akkor is, ha ezt évtizedek óta nem mondtuk ki. És talán arról is, hogy soha nincs túl késő kinyújtani a kezet. Mert néha egyetlen érintés képes áthidalni mindazt, amit a szavak már nem érnek el. A gesztus, amely gyerekként természetes volt, felnőttként új jelentést kap, egyszerre lesz bátorság, megbékélés, vallomás és búcsú. Poshtarov képei megmutatják, hogy a közelség nem gyengeség, hanem az emberi jelenlét legmélyebb formája. És azt is, hogy a szeretet néha tényleg ennyire egyszerű, csak ki kell nyújtani a kezet, és hagyni, hogy valaki megfogja.