Cipruság a haza bölcsének

Deák Ferenc annak a XIX. századi történelemformáló nemzedéknek a tagja volt, akiket a sorsfordító eseményeknek aktív közreműködőjeként tartunk számon. Talán Kossuthon kívül ő volt a főszereplője a reformkori országgyűlési küzdelmeknek, a forradalomnak és szabadságharcnak, majd az önkényuralom éveit követően a kiegyezés és a konszolidáció időszakának. 

Éppen ezért érdekes, hogy Deákot mint a kiegyezés alkotóját jól ismerjük még a tankönyvekből is, tudjuk, hogy az első felelős magyar kormány tagja volt, de egyébként életéről nem sok maradt meg a nemzeti emlékezetben. Idén január 28-án van halálának 150. évfordulója, alkalom arra, hogy kicsit közelebb kerüljünk ehhez a kivételes személyiséghez. 

Bár a romantika évszázadában élt, nem volt „barikádharcos”, sem hősszerelmes, igazából egy visszahúzódó egyéniség, aki nem szeretett a reflektorfényben tündökölni. Inkább a háttérben tevékenykedett, tárgyalt, tanácskozott. Ha meg szónokolni kellett, nem az érzelmi hév volt a legfőbb retorikai eszköze, mint például Kossuthnak, hanem a színtiszta logika. A változások korában ő is a változást képviselte, de józan, kiszámítható módon. Ahogy szükség van egy-egy korszakban a forradalmáralkatokra, úgy szükség van a kiegyező, megbékélést elérni tudó karakterekre is. 
1803. október 17-én a Zala vármegyei Söjtörön látta meg a napvilágot. Születésének körülményei nem voltak éppen mindennapiak! Születése előtt két héttel halt meg nagyanyja, Hertelendy Anna. Azért érdemes megemlíteni, mert fiatalon Mária Terézia korának egyik legszebb nemes hölgye volt, aki ráadásul a külcsín mellett az okosságot is megkapta teremtőjétől. Állítólag róla szól az a régi, a vidék nevezetességeit soroló közmondás: „Szala bora, Szala rákja, Szala menyecskéje”. Ez a menyecske aztán négygyerekes anyukaként faképnél hagyta urát, és Bécsbe szökött a szeretőjével, ahol jó nagy adósságokat szerzett a Deák családnak. Végül Deák Ferenc szülei átvállalták a terhet, annak fejében megkapták a Hertelendy-örökségből Söjtör és Kehida birtokát. 

A szülésbe Deák édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt. A kisfiú is elég ványadtka volt, még aznap megkeresztelték, biztos, ami biztos. Az édesapa, szintén Ferenc, depresszióba esett: néhány napon belül az anyját és feleségét is elvesztette. A fiút nagybátyja, majd – az apa 5 évvel későbbi halála után – az idősebb testvérei vették gondozásba, és ők is nevelték fel Kehidán. 

Iskolái a jogászkodás felé terelték, de az az igazság, hogy a jogtudomány amúgy is nagyon érdekelte. Nemcsak a magyar nemesi jogrend alapját, a Corpus Jurist tudta betéve, hanem a francia, porosz, osztrák jogi irodalom színe-javát elolvasta. Amikor a jogakadémia elvégzése után Pesten gyakornokoskodott, barátságba került Vörösmarty Mihállyal. Olyannyira, hogy a Zalán futását (igen hosszú eposz!) kívülről megtanulta! 

Életének színtere továbbra is Zala, 30 éves koráig igazából a Dunántúl jelentette világának határát, mert Pest-Budán és Győrön kívül máshol nem is fordult meg. Viszont a személyes tapasztalatokat olvasmányokkal pótolta, széles körű műveltségét ekkor szerezte meg a könyvek, folyóiratok segítségével. 

Milyen volt a fiatal Deák? Saját bevallása szerint is lusta! „A szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.” Úgy tűnik, nem volt híján az öniróniának. Humoráról amúgy is sokan megemlékeznek, szellemes, anekdotákat jól ismerő embernek tartották világéletében. Persze valójában ez a lustaság inkább lassú, megfontolt döntéseket jelentett, legalábbis a későbbi politikai működésében. Viszont testi erejére ő maga is büszke volt: „Tűrjed a bivalynak lomhaságát, mert habár lassan, de sokat emel. Ez ugyan prózaikus egy hasonlítás, de igaz; mert futni én sem szeretek, emelni pedig, ha kell, vagy másfél mázsát én is elbírok.” 

Csendes, visszahúzódó egyénisége mellett testes, pufók alkattal bírt, ehhez illeszkedett puritán öltözködése is. Nem csoda, hogy a szerelem sohasem találta meg. Nevelt lánya, Vörösmarty Ilona (a költő halála után ő vette az árva gyerekeket gyámságba) azt írja visszaemlékezésében, hogy Deák már fiatalon elhatározta, nem fog megnősülni, mert nem tudná egyformán, teljes szívvel a két ügyet: a családját és a közügyet szolgálni. Szenvedélye ehelyett a fúrás-faragás lett. Kis műhelyében gyalupad és esztergagép is akadt, ezt később a pesti lakhelyére is magával hurcolta. Pipákat, sétapálcákat, sakkfigurákat és egyéb dísztárgyakat faragott, aztán elajándékozta őket. A pipa lehet, hogy kivétel volt, mert a másik szenvedélye ehhez kötődött, évekkel később pedig szivarra váltott, ehhez élete végéig hű maradt. 

Politikai pályája Zala vármegyei követként az 1834–36-os országgyűlésen kezdődött. Itt már a klasszikus nemzeti liberális eszméket képviselte, megismerkedett a reformkori nemesi értelmiséggel: Kölcseyvel, Wesselényivel, Kossuthtal. Érdekes, hogy a visszafogott alkata ellenére szerette a társaságot, és a környezete is élvezte az ő társaságát. Hamar híre ment humorának, ironikus stílusának, meg legfőképpen elvhű, tűpontos gondolkodásának, amivel a reformkori eszméket kívánta átültetni a valóságba. Szónoki beszédeit logikus érvelésekkel építette fel, nem használt a korra egyébként jellemző szóvirágokat, a megfelelő helyeken hatásszüneteket tartott. Beszédeiben taktikusan fogalmazott, hogy nemesi társait­ ne riassza el például a jobbágyfelszabadítás vagy a polgári szabadságjogok szükségességének belátásától. 

Deákról sokan azt hitték, hogy tétova vagy bizonytalan, mert sokáig hallgatott, nem reagált azonnal. Egy kortársa írta róla: „Mire mások három beszédet elmondtak, Deák egy mondattal eldöntötte az ügyet.” Ez a késleltetett, stratégiai gondolkodás teszi majd őt a kiegyezés előtti években is hatásos tárgyalóvá.

Ekkoriban már gyakorta megfordult Pesten is, kedvenc helye a Csiga vendéglő volt, ahol Vörösmartyval és a többiekkel hosszú órákon át beszélgetett, adomázott az ebédelés ürügyén. Ott volt Fáy András nevezetes fóti szüretén is, amelyről Vörösmarty a Fóti dal című versét írta. Deák, aki amúgy nem ivott alkoholt, itt még egy pohárka bort is elkortyolt. 

A forradalom előtti években kitartott Kossuth mellett: „Jelesebb, ügyesebb, alkalmatosabb vezetőt párt nem kívánhat, nem találhat, mint ellenzékünk bír Kossuthtal.” Mivel az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos bizalmát is bírta, evidens volt, hogy a kabinetben Deák Ferenc kapja az igazságügy-miniszteri tárcát. Deák minisztériuma, mondhatni, a Batthyány-kormány panaszirodája lett. Írásban és szóban maga Deák is hosszú órákig fogadta a panaszosokat, akár nemeseket, akár (volt) jobbágyokat. A miniszteri munka fókuszában főképpen – ma úgy mondanánk – a Btk. és a Be., azaz a büntető kódex és a büntetési perrendtartás polgári szellemű kidolgozása állt, beleértve a bírói függetlenség garanciáinak kiépítését is. 

A szabadságharc alatt nem volt túl optimista, ekkor már a politikai kérdésekben nem volt egyetértés közte és Kossuth között. Utoljára Pest-Budán találkoztak a tavaszi hadjárat és Buda visszafoglalása után. Nem tudni, miről folyt a szó, de az biztos, hogy Deák továbbra is a Habsburg Birodalmon belül látta biztosítottnak hazája jövőjét, Kossuth pedig, tudjuk, sokkal radikálisabb nézőpontot képviselt.

A szabadságharc leverését Kehidán élte át, majd egy darabig Felső-Nyéken egy paplakban húzta meg magát, de közvetlen veszély nem fenyegette őt. A következő évek a passzív ellenállás szellemében teltek. Bár ő sohasem nyilvánította ki, hogy ezt tudatosan teszi, talán ösztönös is volt, hogy semmilyen formában nem vállalt hivatalt, megbízást az önkényuralom idején. Ez nemcsak rá, hanem tulajdonképpen az egész magyar értelmiségi-politikusi rétegre jellemző volt. 

1854-ben Pestre költözött, politikai szerepvállalása újra felerősödött. Az Angol Királynőhöz címzett szállodában, a Duna-parti Vigadóval átellenben bérelt lakást. Ez a lakájos, de egyszerű otthon egyfajta zarándokhellyé vált. Eötvös Józseftől Kemény Zsigmondig a kor legjelentősebb férfiúi mind megfordultak nála. Nem volt titkársága, nem volt hivatalos audienciarend, mégis itt dőltek el politikai kérdések. A kortársak szerint sok miniszter nem a hivatalába, hanem Deák ebédlőasztalához ment tanácsért. Ő maga ironikusan így kommentálta: „Olcsóbb itt lakni, mint kormányozni.” 

Deák híres volt arról, hogy evés közben senkit nem fogadott. Egy alkalommal egy fiatal politikus sürgős ügyben kereste fel az Angol Királynő szállodában. A válasza: „Mondják meg neki, hogy Deák Ferenc ebédel. Ha az ügy fontos, megvár.” (Megvárta.) Egyébként orvosai tanácsára a nehéz reggeliktől és vacsoráktól megtartóztatta magát, az ebédet viszont nem hagyta ki! Sok húst evett, szerette a főzelékeket és a csirkebecsinált-levest. Ha meg nem evett, akkor szivarozott, mondhatni, „láncszivaros” volt. Kedvence a Cabanos márka, ebből naponta 15-20 szálat „fogyasztott”. 

A Habsburg Birodalom nagyhatalmi státuszának végleges megrendülése vezetett a kiegyezés lehetőségéhez. Ugyanakkor a Deák által vezetett magyar törekvés az áprilisi törvények talaján állva a türelemre és a kivárásra játszott. 1865-ben jelent meg a híres Húsvéti cikke, ami megfogalmazta a magyar fél kiegyezési szándékát és feltételeit. A média erejét ügyesen használta ki Deák: nem véletlen, hogy egy nyilvános fórumon tette világossá a magyarok álláspontját. A végső lökést az osztrákok königsbergi csatavesztése jelentette a poroszoktól, ami eldöntötte, hogy a német egység nem Ausztria vezetésével fog megvalósulni. 

A kiegyezésnek volt még egy különleges patrónusa: Ferenc József felesége, Erzsébet királyné, vagyis Sisi. Sokat időzött Magyarországon, szerette a magyarokat, őt nem a politika befolyásolta, hanem a személyes érzelmek. 

A kiegyezési javaslatot 1867 márciusában fogadta el az országgyűlés, néhány héttel később Deák megkapta Kossuth nyílt levelét hozzá, amit az utókor Kasszandra-levélként emleget. Ebben ugyanis Kossuth a kiegyezést (alkunak titulálta) elutasítva megjósolja, hogyan temeti maga alá a történelmi Magyarországot a Habsburgok bukása. Ugyanakkor azt is tudjuk – bár ez már nem ennek az emlékezésnek a tárgya –, hogy a kiegyezés olyan gazdasági felvirágzást okozott az országnak, ami e nélkül lehetetlen lett volna. Ebben pedig Deáknak elévülhetetlen érdemei vannak. 

Deák ’67 után, ha lehet, még nagyobb népszerűségnek örvendett: 1868 első félévében több mint 2000 levelet kapott, ez még e-mailből is sok lenne! A hetvenes években viszont már visszahúzódott a nyilvános politikai élettől. Hosszú, magányos sétákat tett a Városligetben, órákat töltött az állatkertben, amely építéséhez anyagilag is hozzájárult. Kedvence Kristóf, a medve volt. Szívbetegségét türelmesen viselte, készült a halálra, ami végül 1876. január 28-án érte utol. Február 3-án temették el a Kerepesi temetőben, ravatalánál személyesen megjelent Sisi királyné, Kossuth a megbékélés jeleként cipruságat küldött. A temető legmagasabb pontján álló Deák-mauzóleumot Gerster Kálmán tervezte, a síremlék Stróbl Alajos munkája volt (1945-ben elpusztult). A mau­zóleum kupoláját Székely Bertalan freskói díszítik. 
Arany János búcsúverse így végződik: 
„És a hazafiság – ne lenne 
Méltóbb erény mindannyinál: 
Azt mondanám: nagyobb volt benne 
Az ember a hazafinál.”