A vadkacsa bosszúja

Úgy kezdődött, hogy egy ködös, borús decemberi délelőtt felhívott a kömörői barátom, hogy szépen repül a vadkacsa a Túron meg a holtágakon. Nem pontosan így fogalmazott persze, mert mi az, hogy „szépen repül a kacsa”, de most nem a vadásznyelv a fontos, hanem az, hogy ha most se fogadom el az invitálást, az életben nem kapok több ilyen meghívást. Már csak azért se, mert megígértem már vagy hatszor, hogy megyek, de aztán mindig közbejött valami. Most azonban nem jött közbe semmit. Az idő ugyan nem volt valami kegyes hozzánk, párás, ködös, olyan igazi december eleji, bánatos, amikor az ember legszívesebben leül a kályha mellé, s kézbe vesz egy jó Széchenyi Zsigmond- vagy Bársony István-könyvet, akik nemcsak a vadászatnak, de a szónak is mesterei voltak. 

Voltam én már egyszer kacsavadászaton, de akkor aranyló ősz volt, rövidujjú pólóban battyogtunk a Kraszna mellett. Már akkor is nagy szárazságok voltak, kiszáradt a környéken minden tocsogó, a Krasznára szorult a kacsa. Mi, hajtók, ez esetben apám meg én mentünk az egyik oldalt, vadász szomszédunk meg a kutyájával a másikon. Ők fent mentek a gáton, előttünk vagy kétszáz lépéssel, mi meg közvetlenül a parton. Aztán, amikor kacsát láttunk a vízen, intettünk, s ők szaladtak le a partra, hogy fogadják az általunk felriasz­tott récéket. Nekem eleinte kicsit bonyolultnak tűnt a terv, mert mi lesz, ha a kacsa nem felfele repül a vízen, hanem kitör oldalra? – de nem így lett. Nem repült az se balra, se jobbra, ment a folyó fölött húsz-harminc méteren mind, mintha csak zsinóron húzták volna őket. 

Lőttünk is vagy hatot, mi kaptunk belőle négyet. Anyánk nagy „örömére” – mert aki pucolt már tokos kacsát, az tudja, mivel jár… Azok meg tízszer „tokosabbak” voltak a rendes házikacsáknál. De azért a karácsonyi vacsoránál már senki se beszélt a tömérdek tokról, még a gyerekek is vígan szopogatták a csontokat, pedig akkorra már el voltak telve szaloncukorral meg mákos kaláccsal. Amit anyánk sütött persze, mert mi meg nem ettük azt a városi selejtet, amit bejglinek mondanak. 

Azon a régi ópályi vadászaton járt a fejem, miközben unokaöcsémmel Kömörő felé mentünk, ahol még az eddigieknél is komiszabb idő fogadott bennünket. Sűrű, alig átlátható, ködszerű permet szitált, s noha még csak dél körül jártunk, már mintha alkonyodott volna. A cimborák már vártak minket. És furcsán összenéztek, mikor kiszálltunk az autóból. 

– De, ugye, nem abban a cipőben akartok jönni…?! – mutattak a lábbelinkre. 
– Dehogy! – feleltük, s már vettük is a gumicsizmát, húztuk a vastag nadrágot, cseréltük a dzsekit, a sapkát. 

Az én fekete, orosz gumicsizmám ugyan kicsit kilógott a sorból, de mikor vagy tíz éve egy téli horgászaton kettétört a méregdrágán vett világmárkás csizmám talpa, megfogadtam, hogy én a büdös életben nem veszek többet márkás cuccot. Se horgász-, se vadászöltözéket. Jó nekem a nyíregyházi KGST-piacon árult orosz csizma meg nadrág. Ha azok ott nem fáznak Szibériában meg Karéliában bennük, akkor jó lesz nekem is. És jól is döntöttem. Mert megjárta már az a lábbeli Erdélyt, Kárpátalját, a Partiumot, látott az már medvét, szarvast, vaddisznót, de sose fázott benne a lábam. 

Ráadásul most meg nem is úgy nézett ki, mintha farkasordító hidegek várnának ránk hamarosan, hiszen nem a sarkkörön, hanem csak a sarkon túlra készültünk. A szomszédos faluba, Túristvándiba, ahol az ottaniak szerint pontosan hetvenhét kanyart vet a Túr, és a kacsák is nagyon szeretik. Nem tudom, hogy ez utóbbi állítás megállja-e a helyét, de lehet benne valami, mert a Túr ott van Kömörő alatt is, mi mégis Istvándinak megyünk, de aztán később rájövök, nem ez lehetett az istvándi választás indoka. Inkább az, hogy itt a Túrt jó nagy kukoricatáblák szegélyezték sok helyen, s a kombájnolás után tarlón maradt tengeriszemek bőséges táplálékot jelentenek a vadaknak, köztük a vadkacsáknak is. 

Rögtön a falu elején, a híres vízimalom mögött tettük le az autókat. Pontosabban csak az egyiket, ahol a két fiatalabb kömörői cimbora kiszállt, s megindult folyással szembe. Mi másfél kilométerrel feljebb állunk majd meg, s ott várjuk a felénk terelt récéket. A nyár végefele kóboroltunk mi már erre, kornistárnicsokat kerestünk az Istvándival szomszédos fülesdi határban. Találtunk is pár szálat a rendkívül ritka virágokból, de ezúttal nem mentünk odáig, hanem lekanyarodtunk a meglepően jól karbantartott földútról egy másikra, ami már egyáltalán nem volt jól karbantartott. Sőt, egyáltalán nem volt karbantartott. 

De nem azért orosz a NIVA, hogy kifogjanak rajta a szatmári gödrök. Oroszországban ennél is kutyábbak az utak, mégis elboldogulnak. Mi is elboldogultunk. De ez nemcsak az orosz dzsippnek, hanem a fővadászunknak, az autót vezető Szim Jani barátunknak is köszönhető, aki úgy ismeri az Erdőhát dűlőútjait, hogy tán bekötött szemmel is elnavigálna rajtuk. Most azonban igencsak nyitva tartotta a szemét. Valami kis csapást keresett, ami levezet a Túrra, de nehéz volt a dolga. A partot ugyanis jó harminc, de valahol ötven méter széles vadrózsa- meg kökénybozót védte, s aki egyszer mászott át már ilyen szúrós rengetegen, az tudja, milyen emberpróbáló feladat. De a vadnak inni kell, s ezért utat tör magának a legveszedelmesebb bozótban is – ilyen vadcsapást kerestünk mi is. 

Hamarosan rá is leltünk egyre. Aztán letettük a kocsit, s négykézlábra ereszkedve nekivágtunk… Jani ment elöl, én meg hátul, egyre jobban lemaradva. Mert nekik még jó a derekuk, de az enyém már eléggé kopottas. Épp ezért most is eszembe jutott megboldogult Kocsis nagyapám, aki hatvan éve félig bosszúsan, félig mosolyogva oktatott bennünket, amikor otthon, Pályiban répaegyelés közben arra panaszkodtunk, hogy nem bírja már ezt a hajlongást a derekunk. „Van nektek az anyátok kínja, nem derekatok! Nektek még hátatok van. Majd vén korotokban lesz derekatok!” 

Hát, nekem már derekam van régen, és puskám is volt, meg fegyerverszekrényem, meg minden, ami a vadászathoz kell, de aztán nem lett belőle semmi. Pedig már egészen jól is lőttem. Pont Szim Jani volt a mesterem. Kimentünk a határba, vittünk pár vizespalackot, amit felhajítottak az égbe, én meg lőttem. Majdnem mindig eltaláltam őket. De aztán, még a vizsgák előtt meghívtak egy vaddisznóhajtásra, s a végén elrendezték gondosan a terítéket szépen, ahogy illik, méltó módon megadták a tisztességet az elejtett vadnak, de én akkor lemondtam a vadászatról. 

Ám ez nem akadályoz meg, hogy el ne kísérjem olykor a vadász cimborákat egy-egy cserkelésre, vagy, hogy el ne fogadjam valamelyikük ajándékát. Egy-egy fácánt, nyulat, vaddisznócombot. Legutóbb például a másik nagy szatmári vadász barát, Baráth Barna lepett meg egy jó méter hosszú disznógerinccel. Karácsony szentestéjén az volt a fő fogás. Én magam sütöttem, közben egy kis Szim Jani főzte kömörői szilvapálinkát iszogattam, és azon morfondíroztam, vajon mi lehet most a Barna vadászkunyhója környékén. Vajon kijöttek-e már a szarvasok az erdőből, s lesi-e a körtefák alól a róka a labodamagot kereső fácánokat? Gyönyörű helyen van az a kunyhó, mindjárt a Túr mellett, ahol pompás tölgyek meg szilfák nőnek, tavasszal meg odvas keltike, magyarán fődi orgona borítja az avart. 

Itt, az istvándi vadászhelyünkön is nőhet keltike, de nem most, persze, mert most még messze a tavasz, és olyan csend van, hogy szinte hallani a lassan fagyókára váltó ködszitálást. Ennek ellenére a fővadászunk szájára tett kézzel, „pisszt!”-tel vár bennünket, nehogy elriasz­szuk a récét. Én ugyan nem látok egyet se, amit elriaszthatnánk, de ekkor a távolból két gyors lövést hallunk, mi meg azonnal a vastag fák takarásába húzódunk, mert a kacsa nem csak hall, de lát is, méghozzá egészen kiválóan. Eltelik vagy öt perc, a kacsáknak már itt kellene lenniük, de nem jön egy se. Fent az égen, irdatlan magasságban repül ugyan pár, de nálunk, a víz fölött egy szál se jön. Csak negyedóra múlva egy tündéri kis vizsla. A két hajtóvadászunk vizslája. Aztán megérkezik Szabi meg Gergő is, és csóválják a fejüket, hogy nagyon hamar felriadtak a kacsák. De, hogy szokásuktól eltérően­ miért nem a víz fölött jöttek felénk, azt nem tudni. 

Hát így jártunk, rögzítjük a tényeket, s elindulunk vissza az autónkhoz, amikor hirtelen szárnysuhogást hallunk – s elszáguld a víz fölött egy kisebb kacsasereg. Hogy hol voltak eddig, hogy miért pont most jöttek? Ki tudna erre felelni? De pont ez a szép talán a vadászatban is. Hogy nem tudja az ember, mi fog történni a következő percben. Mert mi érdekes lenne abban, ha az ember percre tudná, hogy ekkor és itt pont a remélt vad fog az orrunk előtt megjelenni. Mert olyan lehet a vadászat is, mint a horgászat vagy a halászat, miszerint nem a zsákmány, hanem az odáig vezető út az igazán izgalmas. 

Így okoskodom, miközben egy másik leállóhelyet keresve egy végtelennek tűnő szántáson caplatunk át. Tényleg caplatunk, hangosan szötyög csizmánk a feneketlen sárban. Szatmár ugyanis nem homok, itt vastag, fekete földek vannak, ha az megszívja magát vízzel, nehezen ereszti el az ember lábát. De aztán megint egy nagy kanyarhoz érünk, és hirtelen derengeni kezd, hogy valamikor itt én már jártam. Pontosabban a túlsó, falu felőli oldalt. Makay Béla barátommal, a híres istvándi tanítóval halászgattunk ott csendes augusztusi éjszakákon. 

Pontosabban egy kicsit feljebb, mert a nevezetes Sötét-gödör irdatlanul mély és széles, ahol a teszi-veszi használhatatlan. Feljebb viszont összeszűkül a Túr, az emelőháló kis híján átéri a vizet, ott már meg lehet fogni a halat. Fogtunk is, igaz, nem nagyokat, főleg tenyérnyi keszegeket. De mikor az éjjeli csendet egy-egy hatalmas rablás verte fel a Sötét-gödör felől…! Na, már azért megérte a virrasztás az egyre hidegülő éjjeleken. 

Most se panaszkodhatunk a nagy melegre. Vastag, vízhatlannak gondolt dzsekim lassan kezd átázni, s már a caplatás is egyre terhesebb, na, de majd a következő lesállásban! Most a fiatal vadászok a leállók, a fővadász meg irdatlan nagy kerülővel előre megy, hogy majd ő hajtja mifelénk a kacsát. Elment már vagy ötven perce, de nem történik semmi. Csak a köd szitál meg az eső csepeg a fákról, s én már épp kezdek unalmamban gombák után nézni, mikor hírtelen nagy szárnysuhogás, s közvetlenül a folyó fölött elzúg egy récecsapat. 

De a puskák hallgatnak! Hát mire vártok, kiáltanék, de aztán eszembe jut a tapasztalt vadász cimborák intése: a biztonság mindenek fölött. Víz fölött repülő kacsára nem lövünk. 

Na, majd a következő csapat, reménykedem, de jó félóra múlva megjön a fővadászunk, feljebb tolja fején a sapkát, s azt mondja, lenne még egy megoldás. Egy kicsit messzebb a folyótól tud egy nagy tengeritáblát. Most kombájnolták le „nemrég”, a tarlóra pedig kijár a kacsa. De meg kell vele várni az alkonyt. 
Rendben, bólintunk rá mindannyian, s rövidesen meg is állunk egy rendes nagy céklatábla szélén. 

Hát nem a tengeriföldre megyünk, értetlenkedem, de megmagyarázzák, ha most, világosan oda állunk, a kacsa nem fog a tarlóra jönni. Na de addig mit csináljunk? Nekiállok céklát tallózni. Rejtély, a gazdája miért nem szedte fel, de ezt a vaddisznók egyáltalán nem bánják, a termés jó részét már felfalták, de azért nekem is marad egy zsákkal. 

Közben be is esteledik, s elfoglaljuk a vadászhelyünket. Janival mi beljebb megyünk egy dülőúton, s várunk. Meg várunk. Már alig látni valamit, én már semmit, mikor Jani barátom hirtelen felemeli a puskát, s durr! És leesik egy gácsér. Szaladok, hogy felvegyem, de megelőz a kis vizsla, ráadásul szerencsésen beleakadok a földön kúszó szederindákba, s tisztességgel arcra zuhanok. Az orromon, homlokomon becsületes prezor, de semmi különös, jártam így már többször. Igen ám, de már otthon hajnalban kezd lüktetni a nyakam, fáj a vállam, a karom, délután a biztonság kedvéért irány az orvos meg a röntgen. Semmi baj, a nyakcsigolya ép, csak két kis csontocska repedt meg ott fent, legyint a traumatológus, s felír valami nyakmerevítőt, amit hordani kell egy darabig. 

∗

Hál' Istennek hamarosan letelik a harminc nap, s letehetem magamról a jármot. A kacsát azonban még a nyakmerevítővel sütöttem, ennek ellenére egészen jó lett. Úgy döntöttem mégis, egy ideig hanyagolom a vadkacsavadászatot. Maradok a horgászatnál. 

Ámbár az se veszélytelen móka! Egyszer majd arról is beszámolok.