Egy kis rézfokos

Jó régen, van annak talán tizenöt éve is, hogy utoljára az ónodi vásárban jártam. Szégyenszemre nem sok mindenre emlékszem már, csak arra, hogy ködös, fagyos, zúzmarás januárban jártunk, s olyan hideg volt, hogy befagyott tollamban a tinta. Meg arra, hogy nagy bajuszú, aranyláncos kunsági lókupecek akartak minden áron ránk erőltetni egy sovány, bánatos kancát. A vásárból persze nem lett semmi, de pár méterrel arrébb azért mégiscsak vettem egy szíjostort, amit még útközben elhagytam valahol, így aztán ló meg ostor nélkül értem haza. 

Hát ilyesmik járnak a fejemben, miközben a híres sokadalom felé gyalogolok Muhi felől. Muhi a szomszédos falu, vagy két kilométer választja el Ónodtól. Ott azonban ilyenkor lehetetlen a parkolás, Muhi közelében kell hagyni egy dűlőúton az autót, s gyalog kell menni tovább. Az országút mindkét padkáján autók sorakoznak, de az aszfalton is áll a sor. A motor persze minden autóban jár, nyakig érő benzingőzben bukdácsolunk a vásár felé, ahonnan mindenféle hangokat sodor felénk a szél, de szaggatott a hangszóró, nem nagyon érteni, mit mond. 

De nem is fontos, mert hamarosan elérjük a főbejáratnál épült benzinkutat, ahonnan belátni az egész vásárt. Ijesztően nagy területen fekszik, az emberek, mint a hangyák eső előtt. Nyüzsögnek minden szabad helyen. Ide bizony ne jöjjön az, aki klausztrofóbiás, vagy irtózik a tömegtől, mert egészen biztosan elkapja a frász. Én se merészkedek sokáig beljebb a tömegbe, de szerencsém van, mert rögtön az első sor első árusító helyén ismerősökbe botlom. Illetve ismerős falunévbe. Tiszadada önkormányzata árul ott valamit. Valószínűleg tojást vagy száraz tésztát, mert a szabolcsi önkormányzat tésztaüzeme képes ellátni egy fél járást, s abból a tésztából a tojást se spórolják ki. De nem is kell spórolniuk, hiszen működik egy nagy tyúkfarmjuk is, s azok a tyúkok nemcsak esznek, de tojnak is. 

Egy mikrobuszban rejtőzik az áru, természetesen tészta tészta hátán. Pontosabban csak volt tészta tészta hátán. Mert a dadai üzemet vezető, most pedig a tésztát áruló Pucsok József azt mondja, eladtak szinte mindent. Már csak egy zsák kutyatészta maradt. Sose hallottam még olyanról, hogy kutyatészta, joggal gondolom hát azt, hogy bizonyosan ugrat az üzemvezető. De nem, tényleg van olyan, hogy kutyatészta. A tésztatörmeléket mondják annak, amit az ember már nem eszik meg, de a kutyának kiváló. 

Délelőtt fél tizenegy körül jár az idő, s a dadaiak már készülnek hazafele, de ugyanezt látjuk a vele szemben lévő húsos standnál is, ahol egy hajdúböszörményi csapat csomagol. Nekik sincs sok dolguk, eladtak majdnem mindent, már csak néhány oldal szalonna meg csülök illegeti magát, de azok se sokáig. 

– Így megy ez itt – mondják a böszörményi húsosok –, ami tizenegyig nem kél el, az már nem is fog. 

A több futballpályányi területen zajló vásárban látszólag tökéletes a káosz, ahol lehetetlen megtalálni azt, amit keres az ember. De ha figyelmesen szemlélődik, előbb-utóbb felfedez egy nagy térképet, ahol különböző színekkel meg vannak jelölve a fontosabb termékcsoportok. A lila terület a használtcikkeké, a halványzöld a virágoké, a kék a ruháké, a szerszámoké, kisgépeké, a piros a sajtoké, kenyereké, füstölt áruké, az erős zöld pedig a kisállatoké. A községi honlapon pedig arról is található információ, hogyan alakulnak a vásári és piaci helypénzek. A vásárosokat etető, itató büfés kocsik négyzetméterenként 1200 forintot fizetnek, a bútorosok, faárusok 500-at, míg a ruhanemű, édesség, használtcikk, zöldség, gyümölcs, termény, takarmány, növény, szárnyas állat, kisállat, hobbiállat, vegyes áruféleségek gazdái négyzetméterenként 300 forintot pengetnek ki az önkormányzat javára. Rend van a nagy testű jószágok placcán is. Darabonként 500 forint a szarvasmarha, borjú, szamár, öszvér, bivaly helypénze, míg a kecskéért, a juhért 300, a bárányért, kecskegidáért kétszáz forintot kell fizetni. 

Állítólag lehet itt látni régiségeket is, de azokat sajnos nem jelöli a térkép, így aztán csak úgy, vaktában indulok el öreg mángorlókat, lámpákat, csuprokat keresni. Jó ideje bolyongok már a sátrak, lakókocsik közt, amikor végre feltűnik egy lakókocsi, az előtte lévő füvön meg rengeteg szobor, váza, bekeretezett rajz, festménynyomat, német, vagy holland–belga „lomis” cucc. Van viszont köztük egy pompás kis harmónika, pont a kedvemre való. Nem nagy, két és fél oktávnyi billentyűzettel. Nemigen lehet rajta eljátszani Chopin, vagy Liszt legszebb versenyműveit, de azokat nem is nagyon tudnám, viszont a kedves nótáimat igen. Mondjuk azt, hogy „Ungvár felől tornyosodik a felhő…”, vagy azt, hogy „Huszárosra vágatom a hajamat…”. 

Kézbe is veszem, s kérdem az eladót, egy nyurga, szőke férfit, hogy mennyi az ára, mire elkezd mutogatni, s talán flamandul magyarázni. Még ha oroszul vagy franciául mondaná, azt talán még megérteném, de flamandul egy mukkor se tudok, mutatom hát a tenyerem, hogy írja bele az ujjával a forintot. Erre elmosolyodik, s azt mondja tökéletes magyarsággal – tizenötezer. 

Remek, gondolom, s magyarázni kezdem, hogy visszajövök érte, mert dolgozom, nem tudom magammal hurcolni. Bólint, hogy megértette, én meg a tizenvalahányadik soron felfedezek egy tündéri kisgyereket, aki torkaszakadtából bömböl. Egy különös fejfedős lányka szalad hozzá, s nyugtatja félig magyarul, félig románul, amiről kiderül hamarosan, dehogy román nyelv az. Egy erdélyi, pontosabban székelykeresztúri cigány anyukát van szerencsém kihallgatni, aki persze tökéletes magyarsággal is beszél, ráadásul székely dialektusban. 

Szőnyeget árul az urával, aki szintén innen van még a húszon, de már igazi üzletember. 
– Uram, ezt a szőnyeget Perzsiában szőtték. Ez talán még az ottani királyt is látta. Vegye meg! Olcsón adom. Harmincezer. Na, jó, látom, hogy gondolkodik. Engedek egy kicsit. Odaadom huszonötért… De, hogy lássa, kivel van dolgom, vigye tizenötért. És adok hozzá egy porolót is! – nyom a kezembe egy nádból vagy mifenéből font porolót, s szalad a szőnyegért is, de akkor én már nem vagyok ott, elvegyülve a tömegben egy magasra tartott, csillogó rézfokost követek. 

A fokos gazdája egy zömök, napbarnította férfi, mint később kiderül, Dér János Mezőcsátról. 
– Van már belőle vagy nyolc, de nagyon megtetszett, nem volt szívem otthagyni – áll meg egy pillanatra, de aztán indul is, mert az asszonya már rég eltűnt a tömegben, s ha végleg lemarad, mehet gyalog Mezőcsátig. 

Az meg nem itt van, ráadásul otthon kétszáz juh várja. Igaz, a felesége is ért az állatokhoz, de hát az igazi gazda azért mégiscsak ő, Dér István, a „magatarti” gazda! Kint lakik a városka szélén, ha kinyitja a hátsó kaput, rögtön a Hortobágyi Nemzeti Parkba lép. Tőlük bérli a legelőt is, de van persze saját földje is, ám kétszáz birka azért kétszáz! Mit megesznek azok!? Ma hajnalban is már fél 5-kor etetni kellett őket, s hol van még az alkony!? 

A fokos amúgy harmincötezer forintba került, de nem sajnálta érte a pénz. Szépen kidolgozott, a nyele is első osztályú, jól fog mutatni a többi közt. 
– Micsoda, rézfokos…!? – húzza fel szemöldökét két sorral odébb egy fejszéket, bárdokat, fokosokat áruló férfi. – Nem jó az semmire. Egy száz kilós kos úgy kihajlítja, mint a pinty…! De nézze meg azt a vasfokost! – mutat a ponyván sorakozó fokosok egyikére. – Na, az fokos. Azzal egy tíz mázsás bika se bír el. Emelje csak meg, emelje – biztat, aztán mikor kézbe veszem a súlyos szerszámot, sajnálkozva legyint. – Úgy látom én, maga se birkát körmölt eddig. 

Hát nem, ismerem be sok mulasztásom egyikét, de Fige István megbocsátóan mosolyog, amikor a következő kérdésére neki tetszően válaszolok. Azt kérdezte ugyanis, hogy Petőfi Sándor, Ady Endre, vagy József Atilla a legszerethetőbb szerintem, én meg azt feleltem, hogy hol az egyik, hol a másik. De talán mégis inkább József Attila. 

– Maga az én emberem! – pattant fel ekkor, s szorította meg a kezem. – Olyan szívhez szólóan tudott írni az, hogy szabályosan belesajdult az ember szíve. 

Az egykori műszaki ellenőr irodalmi érdeklődése egyáltalán nem szokatlan, lévén balmazújvárosi. A balmazújvárosi ember meg Veres Péteren nőtt fel, aki ráadásul Fige István nagybátyjának lelki jó barátja volt, s majd minden könyvében fő szerepet vitt. Benne van a „Próbatétel” című kötetében is, amit épp a napokban vettem teljesen véletlenül kézbe. El is beszélgetünk azokról a forró, alföldi nyarakról, a kemény mezei munkákról, de ekkor félbe kell szakítanunk a diskurzust, mert jön egy mokány kis fiatalember, s kézbe vesz egy hatalmas bárdot. 

– Ez mennyi? –kérdi. 
–Tizennyolcezer. 
– Hm…–mondja a fiú. Majd megismétli, hogy „hm”. Végül kiböki: – Tizenkettő. 
– Szó se lehet róla! –csattan fel Fige István. – Tizennyolc. 

A fiú erre szótlanul leteszi a bárdot, s elmegy. Fige István meg dohog. – Hogy adnám már tizenháromért, mikor ez igazi Csoknyai szerszám! Tudják maguk, ki volt Csoknyai Antal? – néz a mellettünk nézelődőkre. – A leghíresebb szentendrei bárdos-, szekercésmester. 

A régi bárdkészítők persze rég a temetőben vannak már, nem is készül azóta igazi mészárosszerszám Magyarországon. Fige István is a MÉH-telepekről menti meg a régi bárdokat, szekercéket. Nem ilyen állapotban persze. De van neki otthon egy kis kovácsműhelye, ott preparálja, s nyelezi fel őket. Aztán lehet használni megint vagy ötven évig. 

Tudja ezt valószínűleg az iménti fiatalember is, mert már itt van megint, nézi, forgatja, suhogtatja az öreg szerszámot, végül megszólal. – Na, tizenötezer. 
– Mondtam már, tizennyolc! –húzza össze a szemöldökét Fige István, s mérgesen arrébb tol egy dróthálóval lefedett ládát, amiben vagy harminc kendermagos jérce pislog. Reggel vették a tyúkosoknál, s reggel már régen volt, szegény jércék biztosan éhesek, szomjasak, nem csoda, hogy nyugtalankodnak. 

De most nem is jércékre kell figyelni, hanem arra a frissen borotvált, enyhe borszagot lehelő férfira, aki egyszerre két frissen készített szerszámnyelet is mustrál. 
– Akác? Vagy kőris? – kérdi fitymálóan. 
– Az – bólint Fige István. – De jó erős! Az nemigen fog beletörni a földbe. 
– Na-na…! – ingatja fejét a másik. – Hisz tele van görccsel. Én az ilyen fát kihajítom a tűzre. 
– Hát mi a maga foglalkozása? – mérgesíti fel magát Fige István. – Seprűnyeles…, hogy ennyire tudja!? 
– Asztalos…! – emeli fel a mutatóujját az ember. – Bútorasztalos. 

Mondana még mást is, de már nem kíváncsi rá senki, ráadásul három cirokseprűvel a vállán megjelenik egy jó vastag, piros arcú férfi, Varga Sándor Ebesről, s lehajol az egyik bárdért. 
– Ez igen! Ez szerszám. Csoknyai – mondja, s jelentőségteljesen körbe néz, hogy hallotta-e mindenki, hogy egy valódi Csoknyai-bárdot tart a kezében. 

Erre már Fige István is megenyhül, elismerően bólint, s azt kérdi: – Honnan tudja maga azt, hogy Csoknyai? 
– Onnan, hogy húsfeldolgozó vagyok. Ha úgy tetszik hentes és mészáros egyidőben. 
– Hát a hentes meg a mészáros nem egy szakma? – szól közbe ekkor a bútorasztalos, de erre már valóban nincs mit mondania a két másik embernek. Mert már hogy lenne a hentes mészáros, a mészáros meg hentes…!? 

Gyanakodva méregetik egy darabig még egymást, de persze ölre nem mennek, már csak azért sem, mert az asztalos sarkon fordul, hiszen mindjárt dél, s zár be minden büfé. A zárt büfében pedig nem kapni bort. Még az ónodi vásárban sem, pedig ott tényleg majdnem mindent kapni.

Bizony, mi is éhesen mentünk haza, s azt a pompás kis tangóharmonikát is hiába kerestem. Pedig hogy el tudtam volna azon húzni azt, hogy „Huszárosra vágatom a hajamat, Budapesten nyergelik a lovamat…”!