A tapasztalás a legfőbb tanító

Egy világ a világban, egy Kárpát-medence a Kárpát-medencében. Ha kinyújtom karjaimat, szinte elérem oldalait, nem látok ki belőle, és engem sem lát itt senki. Nincs túl közel és nincs túl távol, nem kicsi és nem nagy, és van benne egy hatalmas pozitív mágnes, amelynek lelkem a negatív pólusa” – ezt jelenti Kassai Lajosnak a völgy, amelyet sosem magának akart megtartani. Otthont ad lovasíjászversenyeknek, edzőtáboroknak, itt zajlanak az élő történelemórák szinte a kezdetek óta. 

– Hölgyeim és uraim, kérem, hogy lépjünk hátrébb! – tereli a házigazda a programra ellátogató általános iskolás osztályok diákjait. – Lililili, lililili! – kiáltja egyszer, majd másodszor, s visszhangzó hívószavaira parlagi libák és kacsák futnak hozzá a tóparthoz. Száraz kenyeret ad a gyerekek kezébe, hogy elmorzsolják. A szárnyas jószágok egymással versengve habzsolnak, a kicsik nagy örömére. A távolban bivalyok, szürkemarhák, mangalicák dagonyáznak, heverésznek, fekete rackák legelnek a békés völgyben, ahová a napfény is megpihenni jár. 

– Kitti, ha sírsz, akkor elmúlik a félelmed? Nem bánt a kutyus. Képzeld, én is tartok tőle egy rossz emlékem miatt, de nem megyek hozzá közel – vigasztalja az egyik tanárnő a megtermett házőrzőktől visszarettenő, néhány könnycseppet is ejtő lányt. Lajos lép hozzá, és néhány bátorító mondatot suttog a fülébe, s vele együtt mindannyiunkat a lovagteremhez vezet. A falakon körbeérnek a népvándorlás korát idéző ruhák, lószerszámok, fegyverek. Bronzsisak jár kézből kézbe, de mindent meg lehet fogni, tapintani. A diákoknak sem kell kétszer mondani, birtokukba veszik a helyiséget. 

Beszédbe elegyedem addig az egyik kísérő tanárnővel, Kingával. Az ötödikeseivel mostanában tanulják a népvándorlás korát. Úgy hiszi, a tankönyvi ismereteknél sokkal többet tud adni a tapasztalás. A programra szándékosan mobiltelefont sem hoztak, hogy még zavartalanabbul tudják befogadni az élmény alapon megkapott ismereteket. A természetközeliség pedig nagy áldás, mivel háztáji állatokkal is csak elvétve találkoznak a gyerekek a családi otthonukban, portájukon.

– Eltört egy értékes porcelán! Mit érdemel a bűnös? Húzzuk karóba? Dobjuk a bivalyokhoz? Vagy vessük a tóba és bízzuk a kacsákra a sorsát? – dorgál erélyesen, együttműködően a házigazda. Megegyeznek, hogy az utolsó ötlet jónak tűnik. De leszögezi, hogy a büntetés csak azután következhet, ha végigcsinálták az élő történelemórát. Váratlanul, hívatlanul a filagóriás, macskakővel kirakott udvarrészre shagya és arab telivér lovak állítanak be. Nem hőkölnek vissza a gyerekzsivajtól, szinte elvegyülnek a tömegben. 

– Az edzések során megtanulták, hogy nem riadnak meg a villanásoktól, hangoktól, hirtelen mozdulatoktól. Hiszen a lovasíjász, amikor fent ül a jószág hátán és lő, nem kapaszkodik – magyarázza Pappné Varga Mónika tanárnő a tapasztalatai alapján, miközben a dombon felfelé gyalogolunk. Több évig járt ide népvándorlás kori harcművészetet tanulni. De az edzések mellett minden lovak körüli tennivalóból ki kellett venniük a részüket: trágyázni, csutakolni, szénát gyűjteni, felkantározni. A művelt sportot testerősítőként, lélekemelőként jellemzi, az itt kapott értékeket, emlékeket pedig maradandónak, amelyek elkísérik egy életen át. 

A gyerekek hozzá hasonlóan érezhetnek, ahogy a réten szaladnak, karjukat olykor széttárják magukhoz ölelve a hely nyújtotta önfeledt szabadságot. 

– Harmincnyolc éve csinálom. Nagyon szeretek a gyerekekkel lenni, akik még természetszerűen tudják befogadni azt, ami nálunk tapasztalatszerűen eléjük tárul – lép mellém Kassai Lajos, néhány információt megosztva a vendégeivel való foglalkozás közben. – Magától érkezett az életembe, hogy bevonjam őket az őseink követte hagyományokba, meséljek nekik az Árpád-korról, a gyökereinkről. Jelezték az igényüket, én pedig örömmel fogadtam őket. Egyre nagyobb kihívás megragadni az ifjúság figyelmét. Nem elég mesélni, teljes show-t kell csinálni. De legalább ez működik. 

– Tisztelem a tanáraitokat, hogy egész nap elbírnak veletek – fordul ismét a gyerekek felé. Ez az Európában egyedülálló kazah jurta csaknem kétszáz éves. A tanár nénitek az imént megkérdezte, miért kellemesen hűvös nyáron és meleg télen. Az úgy van, hogy kinyitjuk a jurta tetejét, kicsit feltűrjük az alját, ahol beáramlik a hűvös, fent pedig a meleg levegő távozik. Télen mit csinálunk? Fent kinyitjuk és lent bezárjuk, és akkor elillan a füst, de bent marad a meleg. 

Rövid szünet után folytatja: – Van női és férfioldala, ha belépünk, bal oldalon foglalnak helyet a férfiak, jobbra a nők. Ki tudná elsorolni a szerkezeti elemeit? Állatbőrből van az oldala, és miből csinálták eredetileg? Nemezből. Kerege a jurta hajlékony rácsos oldalfala, a tündök pedig a felső kupolarész. 

Molnár Mária tanárnő arrébb húzódva arról mesél, hogy harminc évvel ezelőtt, amikor az élő történelemórák még gyerekcipőben jártak, már elhozta ide az osztályát. Még nem volt ennyi jószág, látnivaló és a hely sem ennyire kiépülve. Miután tanítja a történelem vonatkozó részét, eljönnek a Kassai-völgybe, hogy közvetlenül megtapasztalják, mit jelentett az ősi magyarságtudat, milyen volt a hajdani haderő és a harcművészetek királynőjeként emlegetett lovasíjászat. Külön kiemeli, hogy Kassai Lajos példaként áll előttünk, külön öröm tőle tanulni az elődeinkről. 

A következő helyszín az őshonos fajokat bemutató baromfiudvar kendermagos tyúkokkal, pávákkal, majd a biokertészetbe látogatunk el. A rendezett magaságyásokban vegyszermentes módszerekkel termesztenek zöldséget. A kertben lakik Á, a holló, aki a hangoskodók fenekébe csíp – inti a gyereket a zajongástól a völgy vezetője. Hasonlóan néma csendet kér a jelenlévőktől a fedett lovasíjászpályán, ahol felesége, Vanda előbb lépésben, majd vágtában lő íjával. Ahogy egy-egy íj a puha céltáblára ér, ámulatot kifejező hangok hallatszanak a nézőtérről. A fedeles lovardában maga a lovasíjászat atyja veszi kezébe az íjat. Csak ámulunk, ahogy még nyolcvan méter távolságból is célba talál. Majd mindenki lehetőséget kap, hogy kipróbálja, milyen lovagolni és lőni. 

*

– Mi az örömöm benne? Ha azt kérdi, hogyan kell lovat kiképezni, íjat gyártani, gyerekeknek átadni elődeink tudását, arra tudok válaszolni. De a miértre nem. Nehéz szavakkal kifejezni, mi az emberben a belső hajtóerő. Az erejét ismerem, a forrását nem. Ez a belső identitásom. Ide születtem, hazaszülettem, Magyarországra – zárja rövidre az okfejtést a lovasíjász, miután véget ér az élő történelemóra és kikísérik a csoportokat. A nap ezzel nem ér véget a völgyben. Le kell vinni a lovakat a faluba legelni, folyamatosan mozgásban van a 14 jószág. Feleségével kettőt-kettőt vezetnek, s minket sem hagynak hasztalan sétálni. Mi is kapunk egy-egy patást. Szépen gyalogolnak mellettünk. A gyaloglótársam mélyfekete szemében megelevenedő szép szerénységébe időről időről beleszédülök. 
– Hogyan emlékszik vissza a lóval való első találkozásra? – faggatom közben a lovas gazdát. 
– Azért ültem a hátára, hogy íjászkodni tudjak. De a hobbi meghozta a jószág szeretetét, a hozzá való ragaszkodást is. Két meghatározó emlékemet őrzök gyermekkoromból. Hatévesen láttam a Cs. Sebestyén Károly által lerajzolt Árpád-kori íjat, ami lenyűgözött. A másik, hogy édesanyám, amikor még nem tudtam olvasni, felolvasta nekem Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művét. Lelki tartalommal gazdagodtam, hazaérkezést jelentett. 
– Tudja, a családunk nagyon lentről indult. Együtt éltünk a nagyszülőkkel, lavórban mosdottunk. Kaposváron születtem, de korán Balatonboglárra költöztünk. Panellakásban éltünk, de nem bent töltöttünk az időt gyermekként, télen-nyáron a szabadban időztünk. Nem voltak kanyarok az életemben, egyenes úton haladtam, téglát téglára raktam. Sosem dédelgettem álmokat, egyik tevékeny nap alapozta meg a következőt. 38 évnyi munkának az eredménye az, amit itt lát. 
– A harcművészet egyben önismereti út volt. Minden íjlövéssel közelebb kerültem a belső énemhez, a lóval való kapcsolat pedig a külvilággal való viszonyom alakítását segítette. Nagy utat jártam be a világban is: 18 országban vannak ma tanítványaim, megismerkedtem kultúrákkal, barátságokat kötöttem – taglalja a férfi, aki mégis a Zselicben lelte meg az otthonát.

Úgy talált rá a 18 hektáron elterülő völgyre, amely élményéről a Lovasíjászat című könyvében is ír, hogy az irányíthatatlan ló berohant vele a katlanba végződő zsákutcába, a dombok közé. Tőle szokatlan módon nyugodtan állt a jószág, lovasa pedig egy Zelk Zoltán-idézettel próbálja elmondani, amit most érez: „Gólya, gólya, hosszúláb, hol kezdődik a világ? A tó szélén ring a nád, ott kezdődik a világ… Gólya, gólya, hosszúláb, hol ér véget a világ? Ha az a tó enni ád, egy tóból áll a világ.” Így született meg a Kassai-völgy, fennállása (1988) óta megannyi látogatót és tanulni vágyók sokaságát vonzotta. A világ legjobban felszerelt lovasíjászközpontja otthont ad lovasíjász-világkupa- fordulónak, lovasíjász-világbajnokságnak és nemzetközi bírók világtalálkozójának. Emellett lovasíjászversenyeknek, nagy létszámú edzőtáboroknak. 

*

Visszaérve a tanyára, mangalicakolbásszal, sajttal, hagymával, kovászos cipóval terített asztal vár bennünket. Az ízletes csemegék mind a háznál készülnek, helyi alapanyagok felhasználásával. Ezek mellett folytatjuk az előbbi társalgást, némileg más vizekre evezve. 

– Az aszály évek óta gondot okoz az országban. Azt a csapadékmennyiséget, ami eső, vagy esetleg hó formájában lehull a völgybe, nem engedjük ki. Az állatok itatása, a tó töltése ebből történik. A tapasztalás volt a legfőbb tanítóm. A saját mindennapjaimat teljes természetességgel élem meg. Nincs gazdagságtudatunk, élünk és dolgozunk, ahogy erőnk engedi. 
– Milyen a völgy szabadságában ébredni? 
– Ezt nevezik életnek – feleli határozottan. – A boldogságnak két kritériuma van: azzal élni, aki szeretünk és abból élni, amit szeretünk. Nekem mindkettő megadott. Rapszodikus, mikor jönnek csoportok. 5–15 éves korosztályig járnak ide gyerekek. Előbb csak a műhelyben tevékenykednek, kézműveskednek, tegezt gyártanak. Kijönnek a házi versenyre, pakolnak, segédkeznek. Aki pedig már annyira tud lovagolni, hogy szőrén üli meg a lovat, már kipróbálhatja a lovasíjászatot. A gyakorlat elsajátítása közben egy életszemlélet is bekerül a gyerekek lelkébe. Nagy örömöm, hogy azok, akik harminc éve ide jártak lovasíjászatot tanulni, szerveztek egy találkozót, és ott folytattuk, ahol több évtizede abbahagytuk. 
– A látogatóknak szívesen megmutatom a lovasíjászatot, amely sportág az olimpiai küszöbén topog. Svájci központtal 18 országban van jelen, s a számuk folyamatosan nő. De a cél megvalósulásához 50 országban kell szakágú szövetségnek működnie. Tehát nem valószínű, hogy ez az én életemben megvalósul, hiszen több évtizedbe beletelik a versenypályák megépítése, az oktatás és a lovaskiképzés megkezdése – morfondírozik, reálisan látva terveit. 

Hangsúlyozza: úgy növekszik a hozzájuk csatlakozók száma, hogy a létszám nem megy a minőség rovására. Az eredeti értékek – összetartozás, családiasság, élmény – maradandóak. A lovasíjászat köré felépült egy közösség, amely jelentős megtartóerő a mai világban. A sport hazai megteremtője szívesen tart előadást, ha hívják, de a monológ helyett jobban kedveli az érdeklődő kérdéseket, interakciókat. Derűs ember, akinek személyes tapasztalata az, hogy a jóakaratú cselekedet és szándék viszonzásra talál. 

– Az utóbbi évtizedekben a Bibliát enciklopédiára cseréltük, s nagyobb teret tölt be az életünkben a tudomány, mint az érzések. Engem azonban mindig az utóbbi vezet. A tudatosság helyett tehát nagyobb vivőerőm a szeretet, amely miatt belefeledkezve tudom tenni a dolgom, élni a mindennapjaimat. Hatvanhat évesen még mindig nincs bennem az az érzés, hogy abba kellene hagynom. Tudja, arról oly nehéz leszokni, hogy életem egy zöldellő vadon, amit egykor szabadnak hittem és öröknek, s most könnyes szemmel hallgatom a száraz ágak recsegését. De ez is az az életérzés, amit büszkén kell viselni…