Gyerekek a Gangesz mélyén

Az apám – néz rám az idős férfi. Feje turbánnal körültekerve, kövérkés, sötét bőrű arcára mély ráncokat szántott már az idő. Próbálkoznék beszélgetni vele, de úgy látszik, az angoltudása az említett mondatban ki is merült.
Vagy csak nincs kedve társalogni. Megértem, hiszen az apja máglyán fekszik.
A vastag rönkökből álló farakás méter magas, rajta a fehér textíliával szorosan körbetekert tetem. A férfi szantálfa porát szórja rá, majd zsírt, hogy jobban égjen. Amikor teljesen elkészült, a szomszédos máglyáról tüzet vesz, s a fa alá gyújt.
A forró levegőben az égő zsír, hús és bőr szaga terjeng. Közben egy kecske az egyik máglya mellől ellopott virágfüzér maradványait rágja, lentebb tehén csúszkál a felázott talajon. Amúgy pedig mocsok és szeméthalom mindenfelé.
Két sorban összesen tizenkét máglyát számolok. Némelyik már szinte teljesen elhamvadt, másiknál éppen csak nyaldossa a láng az elhunytat.
Ahol szükséges, ott egy nyurga fiatal férfi bambuszrúddal megigazítja a fát, vagy a tetem valamely részét.
– Egy halott átlagosan három óra alatt hamvad el – magyarázza kéretlen vezetőm, Papu. Amint az indiaiak meglátnak egy fehér bőrű embert, azonnal mellé szegődnek, s attól kezdve lerázhatatlanok, egészen addig, amíg meg nem kapják az általában felesleges szolgálatukért elvárt rúpiáikat.
Papu azonban most kivételesen hasznos ismeretekkel gazdagít.
A három óra egyébként elég is a hamvasztásra, ám többre idő sem volna. A magaslaton, ahol állok, a brahmanok – vagyis a legfelső kasztba tartozó indiaiak – földi maradványai égnek, alattam, közvetlenül a Gangesz partján az alacsonyabb rendbe születettek. Egyszerre legalább száz máglya lángol, kora reggeltől késő estig.
– Vannak olyanok is, akik életük végén ideköltöznek. Akkor, amikor érzik, hogy már nincs sok hátra nekik – mutat Papu a haldoklók három-négy emeletes szállására a máglyarakások mellett.
A Gangesz partján fekvő Varanasziben, a hinduk egyik legszentebb városában meghalni és elhamvadni azonban kevesek kiváltsága a jóval milliárdon felüli Indiában. A legtöbben természetesen a saját lakóhelyükön válnak porrá és hamuvá, ám ha tehetik, a hamvaikat a szent folyóba szóratják. Ez alól csak a kisgyerekek, a szent emberek, a várandós asszonyok, a kobra által megmartak és a leprások a kivételek. Rájuk köveket kötnek, és csónakból engedik őket a folyó mélyére.
A legeldugottabb falvakban pedig elvétve előfordul a szati nevezetű jelenség is. A szati jelentése jó asszony. Őket valamikor arról ismerték meg Indiában, hogy a férjük mellé feküdtek a halotti máglyán. A hűségnek ezt a megnyilvánulását az angolok már a XIX. század elején megtiltották – ám a hagyomány még mindig erős.