Irány az olimpia

Egy hetven évvel ezelőtti színházbérlet ma húszmillió forintot ér. A furcsa árfolyam a sportnak, pontosabban az olimpiai díjazásnak köszönhető, hiszen míg 2008-ban már egy középkategóriás pesti lakásba is fektetheti jutalmát a pekingi első, addig az 1936-os berlini játékok után még csak állandó kultúrbelépőt kaptak a magyar győztesek (hogy egyetlen bajnok se maradjon le az előadásokról, azt a szintén ajándékba kapott villamosbérlet biztosította…).
A pekingi húszmilliós díjazást már a sportolók is elégedetten fogadták – korábban mindig nagy volt a vita, hogy pénzben kifejezve mennyit is ér az első hely. Magyarországon a bűvös százezres határt 1980-ban érte el a megbecsülés mértéke; 1992-ben másfél, 1996-ban három és fél, 2000-ben hat és fél, míg négy éve pontosan tízmillió forintot vihetett haza az egyéni győztes. A jutalom megduplázódása kivételes bőkezűséget sejtet, pláne, hogy ezúttal az edzők, szakvezetők is komolyan részesülnek a díjazásból. Nemzetközi mércével átlagos ez a megbecsülés: az orosz utódállamok például negyven-ötvenmilliót adnak az elsőségért, a kínaiak a hazai rendezés miatt akár százmillió forintnyi jüant, az arab országok meg nem ritkán olajkúttal vagy kilóra mért arannyal jutalmazzák a legjobbakat – ugyanakkor sok helyen a magyarországinál jóval kevesebbet ér az olimpiai siker.
És ilyenkor jut eszünkbe: lám, milyen kár, hogy csak négyévente rendeznek olimpiát. A köztes időszak világbajnoki vagy Európa-bajnoki győzelmei ugyanis jóval gyengébben fizetnek. A 2005-ben vb-első női vízilabdázók fejenként 400 ezer forintot kaptak, míg a világ- és Európa-bajnok cselgáncsozó, Braun Ákos két címéért összesen 1,65 milliót vihetett haza – utóbbi külön balszerencséje, hogy a pekingi indulásról is lemaradt.