Sportnapló

Amikor Edouard Ndjodó, a Ferencváros színes bőrű csatára tizedszer is lesre futott a Kecskemét elleni meccsen, biztos voltam benne, hogy a kameruni fiúnak kommunikációs problémája van: nem fordították le neki a szabálykönyvet, így pedig nehéz… A házirendet sem ismerhette meg ezek szerint a Fradi-pályán, tehát nem tudhatta, hogy szurkolónak vissza nem ütünk! Nem tette ezt Vincze Ottó sem, Tököli Attila sem, amikor a zöld-fehér drukkerek megfegyelmezték őket. Történelmileg nálunk valahogy úgy alakult, hogy a belépőjegy vagy a bérlet árába belekalkulálják azt, hogy a néző olykor-olykor egy kicsit tettlegesen is beleavatkozhat a játék menetébe.
Ndjodó, aki nem nálunk szocializálódott, minderről mit sem tudott, így egy jobb csapottal megtámasztotta azt a szurkolót, aki a tuzséri meccs után bement az öltözőbe, és a zuhany alól kihúzva a légióst megkérdezte: „Na most mondjad, mi van, mi van?” Ndjodó azóta már nincs az Üllői úton, jóllehet szeretett ott lenni. Pedig első blikkre kiszúrta magának a publikum. Hogy neki ebben mi volt a jó, a fene sem érti…
Egyébiránt a futballpályától soha nem volt idegen az erőszak, ámbár a szurkoló és a saját játékos konfliktusa merőben ferencvárosi specialitás. Megboldogult játékoskoromban például a települések közötti hagyományteremtő konfrontálódás volt divatban. Egy hegyaljai borosfalu csapatának csatára olyan szerencsétlenül ütközött a mi védőnkkel, hogy szegény fiúnak megrepedt a lépe. Miután a szurkolók még csak fel sem tételezték a centerhalfunkról, hogy ártatlan lett volna a dologban, a visszavágó meccsre úgy mentünk, mint a vágóhídra. Joggal! Az utolsó negyedórára annyira paprikás lett a hangulat, hogy már sem a szögleteket, sem a taccsdobásokat nem mertük elvégezni – ekkor az egyik partjelző elszaladt a közeli iskolába és telefonon segítséget kért Szerencsről. Lejárt a 90 perc, a bíró azonban tovább vezette a mecscset. Aztán a századik perc táján egy ponyvás teherautó érkezett nagy porfelhővel, melyről munkásőrök ugráltak le, és az ő sorfaluk között sompolyogtunk be az öltözőbe. Hanem aztán tavasszal jött a visszavágó!
A megrepedt lépre már senki nem emlékszik, mert már az unokák kergetik a labdát – az ellenségeskedés a két település között azonban töretlen.
A leggyakrabban azért mégis a bíró „sporik” voltak a szurkolói harag céltáblái. Valamikor a bíróverési népszokásokat kívántam megírni. Egy jászsági falu korcsmájában beszélgettem a legkitartóbb idős szurkolóval, akitől azt kérdeztem: – Aztán mit szeretett a fociban úgy istenigazából? Ő huncutul mosolygott, majd így felelt: – Azt, amikor pumpával kergettük a bírót a határban. Mert – emelte fel a mutatóujját, mondandójának nyomatékot adva – mi mindig biciklipumpával vertük a bírót!  
Daliás idők! Székesfehérváron, az Albacomp kosárlabdameccsén ököllel csépelték szegény játékvezetőt a szurkolók. Meg is kapták érte a megérdemelt büntetésüket: az egyesületet 750 ezer forintra büntették. Ez egy játékosnak úgy a kétheti fizetése. A MKOSZ elnöke szerint azért csak ennyi, mert korábban nem volt bíróverés. No, ezután a „példás” büntetés után lesz…
Madridban közben lezajlott az „el clásico”. Két ősellenség, a Real Madrid és a Barcelona játszott egymással. Győzött a Real 4-1-re. Volt ott taps, fütty, zsebkendők lobogtatása.
Pofonról eddig nem érkeztek hírek.
Hja, a spanyolok a bikaviadalokon tanulnak illemet!