Sportnapló

A zárókövet éppen Pekingben kívánta feltenni: úgy tervezte, hogy az ötkarikás versenyek történetében először mindhárom női számban tanítványai megnyerik majd a bajnoki címet. Úgy gondolta, az egyes mezőnyt Kovács Kati hagyja le, kettesben a Kovács–Janics páros lesz verhetetlen, míg négyesben minden bizonnyal a Kovács, Benedek, Paksy, Janics összeállítású csapat áll majd a dobogó legmagasabb fokán.
Az első követ Janics húzta ki az építményből: megsértődött és Szegedre távozott. Kati néni úgy gondolta, ezt a hiányt még pótolni tudja. A San Diegó-i edzőtáborban annyit dolgozott a lányaival, mint a harmincegy év során még soha. Közben új négyes csapat formálódott a fejében: Kovács Kati persze, aztán Benedek Dalma, Paksy Timi, a negyedik pedig – Patyi Melinda, Fazekas Krisztina, Keresztesi Alexandra, Szabó Gabi, Kozák Danutia talán? Aztán 128 nappal a négyes olimpiai indulása előtt Kovács Kati összeült Janics Natasával. Fele Szeged, fele Szolnok. Fele Fábiánné, fele Vécsi Viktor. Ekkor már Kati néni nem beszélt három aranyról, de még mindig a tisztes helytállásban bízott. Nemrég aztán robbant a bomba: legkedvesebb tanítványa, a „referenciamunka" Kovács Kati is Szegedre távozott, majd követte Szabó és Kozák.
Fábiánné újra építkezni kezdett a romokon. Benedek Dalma lett csapatában a vezéregyéniség, neki kellett összefognia a többieket, legyőznie a válogatón Kovácsot egyesben, és megszereznie párosban Paksyval az olimpiai indulás jogát. Szegeden, a Világkupán Kovács Kati azonban legyőzte Benedeket félhajónyival, s mindketten megelőzték a német Wagner Augustint. Párosban Kovács és Janics ugyan nyert Benedek és Paksy előtt, ám a németek végeztek az élen. Négyesben ugyancsak a „szegedi különítmény" nyerte a helyi háborút, a németek hajója viszont mindkét egységünket maga mögé utasította. Így állunk az olimpia előtt két hónappal.
Jó lenne, ha ebben a zűrös időben egy békét hozó angyal szállna a sportág fölé…
Cseh Lacitól hallottam először arról, hogy úszás közben az izmaiban gyötrő fájdalmat érez. Aztán Vajda Attila, a szegedi kenusfenomén emlegette gyakran ezt a kínzó gyötrelmet. Legutóbb megkértem, fejtse ki bővebben, milyen életérzés is telepszik mellé a kenuba egy verseny során. Attila szerint józan ésszel alig elviselhető az a fájdalom, ami görcsöl benne. Szerinte egy átlagember úgy 500 méter után kievezne a partra, aztán kikászálódna a hajóból, leborulna a fűbe, és miközben elátkozná a világot, megkérdezné magától: – Hát kell ez nekem!? Attila viszont lapátol tovább, félig kábultan, mígnem egyszer csak azt érzi, hogy tisztul az agya, szinte egy új dimenzióba kerül, repül a hajó a vízen, az élet csupa boldogság és derű, aztán már ott is a cél, melyen át kell evezni és fogadni a gratulációkat. De azt az első 400-500 métert nem kívánja senkinek…
Szegeden Vajda Attila ezer méteren bemutató előadást tartott a mezőnynek, s az új dimenzióban valóban repült a hajó. Ötszázon még a holtponton innen volt, így „csak" arra futotta erejéből, hogy a német kenulegendát, Andreas Dittmert egyetlen század másodperccel megelőzze.
Hogy mennyi egy század másodpercnyi előny? Hát úgy másfél centiméter. De lehet, hogy kevesebb. Még a görcsön innen.