Ő maga volt az állam?!

Zavaros, nehéz gyerekkor jutott a későbbi Napkirálynak (1638–1715). Születése után rögtön szoros felügyelet alá helyezték, így akarták biztosítani, hogy a királyné és spanyol rokonai ne gyakorolhassanak rá túlzottan nagy hatást. Ám édesanyja nem volt hajlandó lemondani arról, hogy fia életében jelentős szerepet töltsön be. Becsvágyó férfiak igyekeztek a királyné kegyeibe férkőzni, köztük Mazarin bíboros is. 
A régóta betegeskedő XIII. Lajos halála után, 1643-tól az akkor ötéves fia számított a királynak, de nagykorúságáig régensként kinevezett anyja és a bíboros uralkodott helyette – és felette. Ugyanakkor a hatalomgyakorlás minden csínjára-bínjára is kitanították. Miközben a gyermek Lajos feltétlen rajongással szerette két pártfogóját, a nép gyűlölte Mazarint, aki bábnak használta a királyt. 1648-ban a párizsi legfelsőbb törvényszék fellázadt a bíboros ellen, és a régensnő elvesztette a Párizs feletti uralmát. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a spanyolok kihasználták a rebelliót, és haddal indultak a franciák ellen. A királyi család menekülésre kény­szerült. 

A lázadást a Lajos király nevében fegyveres erőkkel fellépő hadvezér, Condé herceg tudta leverni. A korabeli zavaros viszonyokat jól jellemzi, hogy a régensnő és a bíboros hála helyett szövetkezett ellene: tönkretették Condé karrierjét, mert veszélyesnek ítélték a népszerűségét. Ez újabb polgárháborút robbantott ki az országban, a királyi család megint vidékre menekült. 

Lajos úgy ítélte meg, hogy az abszolút hatalmat kizárólag katonai erővel lehet megerősíteni. Svájci zsoldosoktól körülvéve vonult be Párizsba, az életét már nem bízta a honfitársaira. A Louvre épületét választotta lakhelyéül, mondván: „a sáncárok nélküli magánházak” nem neki valók. Tizenegy évig mások döntöttek helyette, mígnem 1954-ben nagykorúvá vált, és a reimsi katedrálisban hivatalosan is Franciaország királyává koronázták azzal a koronával, ami a hagyomány szerint Nagy Károlyé volt. Mazarin bíboros 1661-ben meghalt, és ezzel megszűnt mindenféle befolyás a francia trón felett. 

XIV. Lajos családi kapcsolatai átszőtték egész Európát. Ezen felbuzdulva előjogokat követelt külföldön ott, ahol az uralkodóval valamilyen fokon rokonságban állt, de ez egyáltalán nem volt népszerű politika – különösen az erősen franciaellenes Spanyolországban. A két ország között háború tört ki, és a konfliktusba szinte az egész kontinens belekeveredett. 

Summa summarum: a Napkirály ragyogó fényét beárnyékolták a sorozatos háborúskodások, amely Euró­pa-szerte sok százezer életet követelt. A francia gazdaság romokban hevert, és végül a korábban meghódított területek nagy részéről kivonulni kényszerültek – miközben az udvar folyamatosan Lajos istenségének fényében sütkérezett. 

Merthogy Lajos szerint az abszolutista uralkodó olyan, mintha Isten küldte volna a Földre uralkodni alattvalói felett, a király személye az istenség dicsőségét és pompáját sugározza. Hitte, hogy neki isteni szerepe van a Földön, és Apollón – a napfény, az íjászat, a küzdelmek, a zene és a költészet görög istene – klasszikus stílusát vette fel. Elrendelte, hogy a portréi mellett legyen ott a Nap, mint uralkodásának jelképe. Ruhái a dicsőséges fényt illusztrálták, és udvaroncai is hasonló pompával öltözködtek. 

A rendkívül drága versailles-i palota felépítésében Lajos „mennyei fejedelem” énképe tükröződik, az udvar 1682-ben ide költözött át. A nagy termek falára Apollón-freskók kerültek, a hatalmas tájképeken a Napkirályt hódító hősként ábrázolták. Elrendelte, hogy minden útjára zenészek kísérjék. Az eltúlzott gesztusok célja az volt, hogy a világ lássa: XIV. Lajos a földkerekség legnagyobb uralkodója, és Isten földi helytartójaként „nagy, nemes és csodálatos”. Azzal mindenképpen bekerült a történelmi legek könyvébe, hogy 72 éves és 110 napos uralkodásával minden idők legtovább hatalmon lévő uralkodójának számít. 

Híres szállóigéje: „Az állam én vagyok!” – ez tökéletesen összefoglalja uralkodásának körülményeit. Lajos úgy maradhatott trónon, hogy fenntartotta a politikai patronátus (pártfogás) rendszerét, vagyis hivatalt és pénzt adott azoknak, akiknek hűségében megbízhatott. A modell egészen addig működött, amíg a király alkalmas embereket tudott a pozíciókba helyezni. Udvara egyre jobban elszigetelődött a nemzettől. 

Franciaországban 1715-ben nagy éhínség pusztított, mivel az élelmiszert a hadsereghez irányították. Lajos király, aki ritkán hagyta el palotáját, szeptember 1-jén egy elfekélyesedett seb miatt halt meg. Amikor holttestét átvitték a St. Denis-székesegyházba, a temetési szertartásra, az emberek kifütyülték, gúnyolták. Igaz, ami igaz: Lajos egyedül magának akarta a hatalmat, a nép mindenkor csak eszköz volt ambíciói eléréséhez. Lajos uralkodása alatt Franciaország vérrel-verejtékkel nagyhatalom lett, de a nép csak szenvedett a Napkirály fényében.