Küzdöttek lovon, rohamoztak gyalog

A magyarság számára a huszárság szimbólummá vált. A huszárság története 500 éves korszakot fog át, a szó első említése Nagy Lajos király korából származik. „Magyarországon mindig volt könnyűlovasság a honfoglalás kora óta, de a török előrenyomulás következtében, az idesodródó délszláv fegyveresek révén egy új típusú könnyűlovasság alakult ki a Délvidéken a XIV. század végétől” – nyilatkozta lapunknak korábban a kezdetekről Réfi Attila. A történész akkor hangsúlyozta: „A huszárság az egyik legfontosabb magyar intézmény volt, és a hatékonysága miatt elterjedt Európa nagy részén, sőt Latin-Amerikában is. Napjainkban is vannak Európában hadrendben álló ezredek, amelyeket huszároknak neveznek. Ezek általában gyors reagálású felderítő alakulatok, például légi deszantosok, ejtőernyősök, könnyű harckocsizók. Hazánkban 1955-ben szűnt meg hivatalosan a huszárság, 2020-ban azonban egy huszárosztály formájában ismét rendszeresítették a Magyar Honvédség kötelékében.

Réfi Attila legújabb könyve Csécsi Nagy Imre altábornagy életét mutatja be, akinek – noha az I. világháború hőse, majd számos társaság vezetője volt – személye „méltatlan feledésbe merült”. Csaknem száz évet élt. A dualizmus kezdetén született, majd a Kádár-korszakban hunyt el az I. világháború után két alkalommal is halálra ítélt egykori huszártiszt. Réfi Attila így ír róla: „Hosszú élete során a politika, a hadsereg, a kultúra és a tudomány, valamint az egyházak számos fontos és ismert személyiségével került közelebbi vagy távolabbi kapcsolatba, így például IV. Károllyal, a vele egykorú Horthy Miklóssal, József Ágost tábornaggyal, magyar királyi herceggel, illetve fiával, József Ferenccel, akihez különösen jó viszony fűzte.” De szoros kapcsolatban állt – mások mellett – Horthy Istvánnal, a kormányzó bátyjával, Ravasz László református püspökkel, valamint Fráter Loránd előadóművésszel, a magyar nóta „fejedelmével” is. 

Az I. világháború idején Csécsi Nagy Imrét először az akkor létrehozott 2. népfelkelő huszárezred ideiglenes parancsnokává, majd az 1. népfelkelő lovasdandár parancsnokává nevezték ki. Később más alakulatokat is a parancsnoksága alá helyeztek. A Kárpátokban folytatott harcok idején karitatív tevékenységet is vállalt: a tisztikara és legénysége körében a Külső-Keleti-Kárpátokban található, Hajasd község iskolájára 2000 koronát gyűjtött. 

1916 novemberében a lovasdandár megszűnt, ezzel a parancsnok huszártiszti pályafutása is lezárult. December 1-jén Csécsi Nagy kiadta utolsó dandárparancsát, amelyben így szólt bajtársaihoz: „Kedvesek voltatok nekem, mert a két év alatt, mit köztetek töltöttem, csak jót és szépet láttam tőletek. Hogy vitézek voltatok, arról főleg az a másfél év győzött meg, mit a dandár élén küzdöttem végig. Büszke önérzettel mondhatjuk el, hogy a most megszűnő dandár sohasem volt másodrendű […] mindig a legnehezebb feladatokra alkalmaztak, s minden egyes feladat megoldása egy-egy újabb levéllel gazdagította azt a babérkoszorút, mely hivatva lesz ennek a dandárnak emlékét a történelem számára megörökíteni. Küzdöttetek lovon, rohamoztatok gyalog, voltatok hosszú hónapokon át lövészárkok lakói – beváltatok dermesztő hidegben és égető napban – becsülettel megálltátok helyeteket a Kárpátok zordon bércei és rengeteg erdői közt, valamint Wolhynia rónáin is. […] A magyarok Istene, ki az ő kedves népfelkelő huszárjait annyi viszontagság közt megőrizte, vezéreljen ezután is benneteket. Maradjatok azok, akik eddig voltatok, hogy tovább is csak dicsőséget szerezzetek édes Hazánknak.” 

Réfi Attila összegzésében Csécsi Nagy Imre élete kapcsán hangsúlyozza: „Az egykori altábornagy, korszakokon átívelő, évszázados földi létének története nem csupán az emberi sors változékonyságának, a történelem és a külső erők megkerülhetetlen hatásának nyújtja magával ragadó példáját, de egyúttal annak is, hogy igenis képesek lehetünk a számunkra kiszabott jót és rosszat méltósággal, illetőleg túlzások nélkül kezelni.” A szerző ehhez hozzáteszi, hogy Csécsi Nagy Imre „élete és tartása okulásul szolgálhat a mai zűrzavaros világ, hol kétségekkel küzdő, hol pedig módfelett elbizakodott embere számára is”.