A tökéletes vihar

Csodálatosan sütött a nap, amikor 1991. szeptember 20-án az Andrea Gail halászhajó és legénysége elhagyta a Massachusetts állambeli Gloucester kikötőjét, hogy az Új-Fundlandtól délkeletre elhelyezkedő Grand Banks felé vegye az irányt a nagy zsákmány reményében. A terv az volt, hogy rakteret megtöltik kardhallal és egy hónapon belül hazatérnek. Ám elkerülte őket a szerencse: a halak egyszerűen nem haraptak. Ahhoz, hogy eredményesen indulhassanak vissza, messzebb kellett hajózniuk, a másik népszerű halászterület, a Flemish-tető felé. Akkor még nem sejtették, hogy a vesztükbe rohannak. Miközben újra szerencsét próbáltak, soha nem látott vihar készülődött a partoknál. A hatalmas hullámokat korbácsoló északi szél gyakori ugyan a régióban, de ennek a csak „tökéletes viharként” emlegetett természeti jelenségnek a megszületéséhez több tényező együttállására volt szükség.
Az Atlanti-óceánon rendszeresen dúlnak szezonvégi hurrikánok, amelyek jellemzően eloszlanak a szárazföld felett, ám az akkori, Grace-nek nevezett szélvihar nem jutott ki a partra egy anticiklon miatt. Összeütközött és keveredett vele, miközben egy harmadik vihar is kialakulóban volt, ami Québec felett fejlődött ki és haladt kelet felé. Mikor a három vihar találkozott, hatalmas hullámokat és viharos szeleket kavartak.
Az Andrea Gailt jól felszerelt hajóként tartották számon, bármilyen vihart el kellett volna viselnie. A kapitány, a fiatal Frank „Billy” Tyne korábban megannyi ítéletidővel szembeszállt, a legénység is hozzászokott a kihívásokhoz. A döntés, hogy új vizekre hajózzanak, kifizetődőnek bizonyult, mert a raktér tele volt kardhallal, a halászok nagy fizetést remélhettek. Október 27-én felszedték a hálókat és elindultak hazafelé. Másnap az Andrea Gail felvette a kapcsolatot egy másik, a környéken halászó hajóval, jelentve, hogy 130 mérföldre észak-északkeletre vannak a Sable-szigettől, és már 80 csomós szél fúj. Utoljára a Hannah Boden nevű hajóval kommunikáltak, melynek kapitánya, Linda Greenlaw később így emlékezett: „Én időjárás-jelentést akartam, Billy pedig horgászjelentést adott. Emlékszem, amikor azt mondta: »Rossz az idő. Linda, valószínűleg nem fogsz horgászni holnap este«. Még akkor sem sejtették, hogy mekkora csapdába kerültek.” A vihar tombolt, a tengeren tartózkodó férfiaktól nem érkezett hír. Október 30-án a hajó tulajdonosa úgy döntött, hogy eltűntként jelenti a parti őrségnek az Andrea Gailt. A lakosság a szárazföldön is megtapasztalta a vihar erejét: 112 km/órás széllökések csaptak végig a tenger felszínén, és a partra 10 méter magas hullámok zúdultak, melyek házakat vittek el. Mire az égiháború véget ért, 13 halálesetet és csaknem 500 millió dolláros kárt okozott.
A meteorológusokat megosztotta, hogy pontosan mi okozta a vihar oly hirtelen növekedését. Végül arra jutottak, hogy annak is köze lehetett hozzá, hogy a Grace hurrikán óramutató járásával ellentétes forgásához az anticiklon óramutató járásával megegyező örvénylése kapcsolódott. A kettő ütközése olyan tölcsért hozott létre, ami miatt elképesztően megnőtt a széllökések sebessége.
A parti őrség kutatni kezdett az Andrea Gail legénysége után, de semmi nyomot nem találtak november 5-ig, amikor a hajó vészjelzője Kanada mellett partra sodoródott. Végül több törmelék is előkerült, de a legénységet soha többé nem látták.