A megpróbáltatások naplója XV.

Április 10., péntek
Tavaszi szünet. Laura leutazik a mamához. Aggódik, mert én beteg vagyok. Megígérem, hogy másnap utánamegyek. A nagy aggódás közepette azért szakít időt vad rollerezésre és kártyapartira a papával.

Április 11., szombat
A szorongás rögtön elmúlt, ahogy megjelentem. Úgy tűnik, inkább megsértődött, amiért még nem vagyok jól, és nem tudok vele foglalkozni. Százszor megkérdezi, hogy mikor leszek már jobban. Holnap már biztosan – felelem.

Április 14., kedd
Nem sikerült a gyors gyógyulás, tesóm besegít. Délután halaszthatatlan gyöngyvásárlásra indulnak, Laura rollerrel, Kriszti gyalog. Alighogy elindulnak, megszólal a telefon. „Laurát elütötte egy autó, nincs baja, de hozz gyorsan csokit!” Nem tudom, hogyan kapom össze magam szinte egy perc alatt, mindenesetre nagyon hamar a baleset helyszínén vagyok. Amikor meglátom Laurát a földön fekve, körülötte a sok embert, valószínűtlenné válik, hogy nincs semmi baja. Szeretném felhívni a doktornőt, magam sem tudom, miért, hiszen a mentő már úton van. Közben kiderül, hogy egy gyerekorvos állt meg elsőként, tehát Laura jó kezekben van. Mindenki kedves, a mentőorvos is megnyugtat, hogy valószínűleg csak a keze törött el. Aggódom a cukra miatt, de egy kis hipó és csokievés után rendeződni látszik a dolog.
A kórházban kiderül, hogy a felkarja tört el. Sokat beszélgetünk, miközben várunk a kötözésre. Büszke vagyok rá, nagylányosan viselkedik.

Április 15., szerda
A baleset közvetlenül nincs hatással a cukorra – mondja a doktornő –, de a stressz, a mozgás hiánya okozhat gondokat. Hurrá, éppen most, amikor a jó idővel javultak az eredményei is. A bal karja használhatatlan – és természetesen Laura balkezes… Az inzulin beadása nem okoz gondot: otthon segítünk neki mi, a suliban a barátnője, Rebi. Félkarú óriásnak hívom, és próbálok segíteni mindenben.

Április 20., hétfő
A félkezes állapot okoz némi feszültséget köztünk. Mindent szeretne egyedül csinálni, persze nem sikerül. Rohangálok ide-oda, attól függően, mibe kap bele éppen. Olyan, mintha megint baba lenne...