Liftet építeni a világűrbe

Az AP amerikai hírügynökség – nyilván érzelmi vagy más okokból – csak a második helyezett csapatról adott részletes tudósítást, alig említve egy másik amerikai és kanadai csoport teljesítményét – de nem is ez az érdekes. Arthur C. Clarke, a sci-fi irodalom kiemelkedő alakja és a műholdak egyik szellemi atyja éppen harminc évvel ezelőtt írta meg a Mennyek szökőkútjai (The Fountains of Paradise) című könyvét, amely felmelegített egy még az 1960-as években született ötletet. Az egykori Ceylonba (ma Srí Lanka) helyezett történet arról szól, hogy egy megszállott mérnök, felhasználva egy különleges anyagot, „kábelt”, olyan felvonót épít a világűrbe, amelyekkel ember és anyag szállítható fel a világűrbe.

Pofonegyszerű: csak ki kell jelölni a Földön egy biztos pontot, onnan fel kell „lőni” egy kábelt, amelyet odafent valahol rögzíteni kell, és máris indulhat a lift. Nem kellenek az üzemanyagot zabáló rakéták, az égig érő füstfelhők, a drága szerkezetek – csak be kell szállni a felvonóba.

A Föld persze forog, ezért a kábel másik végét is úgy kell kijelölni, amely a földi szemlélő szemszögéből együtt forog vele: a kábel nem lehet ferde, a szemlélő szempontjából függőlegesnek kell lennie.

A lift másik végét ezek szerint geostacionárius pályára kell helyezni: ez annyit jelent, hogy ha például Budapestről nézünk fel a világűrbe, akkor a lift fenti végállomása – vagy éppen egy geostacionárius műhold – mindig ott van, együtt forog a Földdel. Ennek a pályának a magassága jelenleg a tengerszint felett 35 786 kilométerre van. Ha ilyen liftet lehetséges megalkotni, akkor az embereket, anyagokat könnyű lesz a magasba emelni és a súlytalanság közepette mozgatni vagy távolabbi úti célokra indítani. Nem lesznek látványos és roppant drága rakétaindítások, csak mindent be kell pakolni a felvonóba.

A feladat tehát adott volt: demonstrálni kellett, hogy a lift elmélete lehetséges. Ezért az Edwards légi támaszponton helikopterről lelógattak egy kábelt, amelyen a versengő csapatoknak fel kellett juttatniuk saját lift-modeljeiket. A seattle-i csapat modellje, a  LaserMotive három perc 48 másodperc alatt egy kilométeres magasságba mászott fel. A hajtóerőt egy lézersugár szolgáltatta: célba vette a modell napelemeit, amelyek a fényt elektromos árammá alakítják át. Egyszóval csak egy nagy erejű földi lézersugár kell, a liftre pedig hatékony napelemeket kell szerelni – és kész az űrlift.

Apró lépéssel közelebb kerültünk a geostacionárius magassághoz – de a lézersugaras energiatovábbítás például arra is használható, hogy például pilóta nélküli repülőgépek akkumulátorait feltöltsük vele, vagy  drót nélkül távoli helyekre továbbítsuk  az energiát. Egy 35 ezer kilométeres kábel súlya azonban elég tetemes, a Clarke-könyvben említett különleges kábel-anyagot még fel kell fedezni.