Még mindig a víz az úr?

– Az én időmben az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna – ültet le Budavári Kurt a könyvekkel zsúfolt szobájában. – Én már csak tudom, három nagy árvíz elhárításában is részt vettem.

Máris a téma közepénél tartunk. Az 1956-os nagy, dunai jeges árnál. A folyam számos helyen átszakította a gátat, Budavári Kurt pedig a Bajától délre eső szakasz helyreállítására már a szakadást követő nap utasítást kapott.

Miért éppen rá esett a választás? Azért, mert ugyancsak jól ismerte a Dunának azt a szakaszát, két évvel korábbról, az 1954-es nyári áradás elleni védekezés idejéből. Éppen egy öntözőtelep tervezésében vett részt, amikor húsz mérnöktársával a térségbe vezényelték. Akkor sikerült is az irányításukkal megvédeni azt a szakaszt.

Nem úgy 1956-ban. A jégtáblák szinte megskalpolták a gát tetejét, ami által a víz átbukhatott rajta, és néhol több száz méteren elmosta. A helyreállítás irányításával Budavári Kurt egyik műegyetemi évfolyamtársát bízták meg, aki helyetteséül őt nevezte ki. A munkával nyár közepére végeztek is. Nem véletlen az őrült tempó, hiszen bármikor érkezhetett volna a következő árhullám, a falvak, értékek pedig nem maradhattak védtelenül. Ezért is érthetetlen az idős vízügyes számára a mostani késlekedés Edelénynél.

– És miként volt lehetséges az akkori gyors cselekvés? – kérdezem.
– Csakis a szakszerű irányítással és a katonai fegyelemmel – emlékezik Budavári Kurt. – Ami eszközt kértem, azt az akkori szűkös időkben is azonnal a rendelkezésemre bocsátották. Uszályokat, kordékat, juhlábhengereket, vagyis bütykös hengereket, mindent. S emberben sem volt hiány, katonákat vezényeltek ki, a parancsnokuk nekem, vízügyesnek jelentett minden reggel. Mert tudták, hogy értékeket mentek, s a mentés kiadásai bármekkorák is, még mindig kisebbek, mint egy újabb ár pusztítása lehet. Ez az, amit, úgy látszik, manapság nem értenek meg.

A manapság tág fogalom, Budavári Kurt az utóbbi 35 évet érti rajta. Azt az időszakot, amióta a vízügyi munkálatok „sorvadni” látszanak. Még szerencse, említi, hogy az 1970-es Szamos menti tavaszi árvíz idején ez még nem így volt. A gát Szatmárnémetinél szakadt át. Budavári Kurt a gátszakadás utáni harmadik nap kapott utasítást, hogy vegye fel a kapcsolatot a romániai vízügyesekkel, a negyedik nap pedig már ki is jelölték a 300 főnyi csapat táborának és a vonatszerelvénnyi magyarországi munkagépnek a helyét. Irányításával sikerült megakadályozni, hogy a második árhullám elmossa az éppen visszaköltözött magyar lakosság maradék értékeit.

De miért is a vízügy fokozatos visszaszorítása? A sokat megért vízügyes a 68-as reformok irányítóinak – Nyers Rezső, Fehér Lajos – bukásával vagy éppen likvidálásával – Vályi Péter – köti össze. Körükhöz tartozott Dégen Imre, a vízügy irányítója is. Az ő keze alatt dolgozott Budavári Kurt, akinek, mint osztályidegennek, szintén mennie kellett. Múltját azonban nem tudták elvenni tőle – éveket töltött az albán mocsarak lecsapolásával – s nagy ötlete, a Tisza-tó is visszavonhatatlanul készült már – még ha mostanra sem fejeződött be az építkezés teljesen.

Az utolsó szöget a vízügy koporsójába – némi képzavarral élve – a nagymarosi erőmű bukása verte. Budavári Kurt meggyőződése, hogy az erőművet a politikai változások sodorták el, nem pedig a szakmai érvek.

Mindezt azonban már csak távolról figyeli, néhány éve az idősek otthonában éli napjait. Itt jobbára kedvenc stúdiumainak, a csillagászatnak, atomfizikának, teológiának, filozófiának él. De azért ismeri a vízügy sorsát is, és reménykedik, hogy utódai hamarosan kidughatják a fejüket a víz alól. Ráadásként pedig mihamarabb megerősítik a Bódva gátját, hogy az edelényiek is nyugodtan hajthassák álomra a fejüket.