Csupán a változás örök

– Hihetetlen – csodálkozik a kidőlt fára a tudósok őszinte elképedésével Alexay Zoltán –, hihetetlen! Ezen a fán két hete még nyoma sem volt a rágásnak.

Kicsiny tavacska partján állunk, közel a Dunához, valahol a Szigetközben. A vízre körben úgy 30-40 fa dőlt, némelyik már hónapokkal, esetleg évekkel korábban, mások csak a napokban. Van, amelyik fáról az ágak is hiányoznak, másokat a háncsuktól is megszabadították.

A kidöntött fa tuskójánál ezernyi forgács, s mindegyik egyformán apró.

– Csak azt tudnám, hol van a váruk! – fürkészi a tó partját Alexay Zoltán.

A hódok lakhelyét keresi, amely állatok a fa döntésében ludasak. Haragudni persze nem szabad rájuk, tanít a természet tiszteletére a vezetőm, hiszen a vízi állatok az ösztönük szerint cselekszenek. Egyrészt a fák kérgével táplálkoznak, másrészt a lakhelyük bejáratát igyekeznek álcázni a gallyakkal.

Meg kell hagynom, ügyesek, mert a biológus sem bukkan a rejtekükre. Izgatottsága egyre észrevehetőbb, én pedig azon kapom magam, hogy már inkább az ember felfedezés iránti vágyát figyelem, semmint a természetet.
Pedig ez utóbbihoz kértem Alexay Zoltán segítségét. Kihez is fordulhattam volna inkább, mint ahhoz, aki évtizedek óta járja a vadvizeket, ártéri erdőket, s tollával, felvételeivel dokumentálja a változásokat? Tavaly már az ötödik kötete jelent meg Szigetközről.

Leginkább az érdekel, kiheverte-e már a táj a Duna elterelését.
– Az első három év volt a legnehezebb. 1992-től 1995-ig. Akkoriban olyan alacsony volt a talajban a víz szintje, hogy az erdők egy része kiszáradt. Amelyik pedig életrevalóbb volt, az augusztusi lombhullatással védekezett. A fenékküszöb megépülése után viszont javult a helyzet.

A fenékküszöb kifejezés a szókincsemhez tartozik, de kép nem társul hozzá. Hogy ezen változtassak, most magára hagyom a tudóst, és északnyugat felé veszem az irányt, egészen Dunakilitiig.

A hang leginkább a vonat zúgásához hasonlít. Ez azonban nem halkul el, ahogy a szerelvény távolodik, ellenkezőleg, ahogy közeledek a Dunához, úgy erősödik egyre jobban. A valamikori Duna töltésén lépegetek lefelé a hullámtörő köveken, egészen addig, amíg fel nem fedezem a hang forrását.

Előttem kisebb-nagyobb – inkább nagyobb – kövek, amelyek között a Duna vize bukdácsol. Ez a fenékküszöb. Fölötte bölcsen, kisimulva közeledik a víz, alatta, néhány méteres szintsüllyedést követően hömpölyög tovább.
Mindez a folyam teljes szélességében, egészen a túlsó parti füzesekig – Szlovákiáig. Néha egy-egy autó suhan el a füzesek mögött, az országúton túl pedig gát magasodik. A bősi erőmű üzemvízcsatornája. Az elterelt Duna. Mert ahol én állok, az volt a folyam valamikori hajózási – vagyis legszélesebb – medre.

Íme tehát, előttem a fenékküszöb, ami megemelte a Duna vízszintjét, s ezzel megmentette a Szigetköz élővilágát. A két ország a vita végleges rendezéséig abban maradt, hogy a víznek körülbelül egyötödét – másodpercenként négyszáz köbméternyit – a régi mederbe enged. Gazdálkodjunk ezzel.

Nézem a csonka Dunát, s közben eljátszom a gondolattal: nyári kánikulában, a kövekbe kapaszkodva, akár át is kelhetnék rajta.
– Nem ajánlanám, azért van ereje annak a víznek – hűti le ábrándjaimat Bali Zoltán.

A folyam vizén ringatódzom már a dunakiliti duzzasztómű előtt. A lábamnál láda, benne négy-öt ponty fulladozik.
A fenékküszöbtől a főmederrel párhuzamosan folyó mellékvízcsatornára épített duzzasztóműn keresztül vezet az út a faluba, Dunakilitibe. Hiszen a fenékküszöb önmagában még nem elég a víz szintjének szabályozásához, szükséges hozzá a duzzasztómű, annak is a zsilipjei, amelyeknek az emelgetésével, süllyesztésével irányítani lehet, mennyi víz jusson az ezernyi mellékágba. De erről majd később, most csak élvezzük a verőfényt és hallgassuk a halászt, akinek visszafelé jövet a ladikjába kéredzkedtem.

– Nem jó az enyhe idő nekik – magyarázza Bali Zoltán, látva, hogy a pontyokat nézegetem. – Ilyenkor ezeknek a jég alatt kellene pihenniük. Így viszont érkeznek a kárókatonák, a hal meg már az árnyékukra is menekül, a madár meg utána, le a víz alá, akár méterekre is, és könnyű zsákmánnyá válnak. De amúgy sem a régi már a Szigetköz.
– Mert régen milyen volt?

– Régen? Egész falvak éltek a vízből. Ma pedig? Ma hat-hét családnál többet nem tart el a folyami halászat.
Közel járunk már a duzzasztóhoz, látom, a hat átereszből mindössze egyből zubog a Duna vize.
– És mennyi köze van a félbemaradt építkezésnek a halszegénységhez? – kérdezek rá.
– Állandóan állítgatják a vízhozamot, a hal meg ívni sem tud rendesen – ingatja fejét a halász. – Egyik nap lerakja az ikrákat, ami másnapra szárazon marad és elpusztul.
– Régen is járt a víz…
– De nem ilyen szélsőségesen. Egyébként – tekint az előttünk tornyosuló monstrumra – mennyi pénzt beleöltek a semmibe, te jó ég!

A tervek szerint vagy húsz négyzetkilométernyi területet árasztottak volna el a duzzasztó mögött. Eleinte még kitermelték a fát az elárasztandó területről, később, amikor valami miatt sürgetővé vált a munka, dózerrel mentek az erdőnek – hogy aztán hirtelen leálljanak a munkálatok. Azóta ismét erdősül a terület.
– Most meg csak viszi a pénzt, a fenntartása is vagyonba kerülhet, és még csak egy turbinát sem építenek bele. Még a zsilipet sem használják.

És most térjünk vissza Alexay Zoltánhoz, aki a hódjárta tavacskát már rég elhagyta, s járjuk tovább a téli álmát alvó árteret. A felhők egyre szürkébbek, a hó néha nekikészülődik, mintha hullani akarna, de néhány pihe után rendre meggondolja magát. Csak a szél nem nyugszik. A hangulat idilli, az erdő is szép, ám az egyenes törzsű, szabályos közökben növő nemes nyárfák mégsem keltik a természetesség érzetét.
– Fagyár – hagyja rám a vezetőm. – Telepített fák, amelyeket legfőképpen a hasznuk miatt ültetnek, vágnak. Így volt ez már az elterelés előtt is, így van azóta is. De erről nem én tudnék mondani a legtöbbet – és már diktálja is Kiss István címét, aki nyugdíjba vonulásáig a környék erdészeti vezetője volt.

– Nem lett volna szabad hozzányúlni a Dunához semmiféle erőművel, ez a véleményem – adja értésemre az erdész, akit lipóti otthonában kerestem fel.
A férfi felesége csak a fejét ingatja, miért a párját kérdezem, még valami gondja lesz belőle. De Kiss István nem engedi magát eltéríteni, ha már belekezdett, végig is mondja:
– Jártak itt osztrákok meg németek, azt mondták, ez a Szigetköz a földi paradicsom, úgy kellene meghagyni, ahogy van.
– Viszont a fenékküszöb megépülése óta az erdők is magukra találtak – osztom meg a hallottakat Kiss Istvánnal.
– Ezt azért nem mondanám. Az erdők hozama a korábbinak körülbelül egyharmada. Ráadásul, amit kivágnak, azt sem tudjuk már vízen szállítani, mert a mellékágak tele vannak zárásokkal.

Ilyen zárást magam is láttam a Kisbodak határában lévő mellékágon. Rendeltetése hasonló a fenékküszöbhöz, csupán a kivitelezése tér el attól. Ezen a helyen nem a mederbe szórt kövek magasítják a víz színét, hanem betongát, rajta a Szent Kristófról elnevezett híddal. Hajóval a mellékágakon ma már valóban lehetetlen közlekedni.

Erre panaszkodott régi ismerősöm, az ásványrárói Fütty Csaba gazdálkodó is, akinek a sógora kempinget tart fenn a falu határában. A vízrendezés folytatásaként újabb zárást készül építeni a vízügy, amely által a hely megközelíthetetlenné fog válni, panaszolja. Ami pedig a mezőgazdasági vállalkozását illeti, igenis érinti az elterelés, a vízigényesebb kultúrákat – burgonya, káposzta – fel kellett cserélnie repcére, búzára, szójára, kukoricára. Ám mindez most számára érezhetően mellékes, a fő panasza a készülő zárást érinti – ami lehetetlenné teszi majd az összeköttetést a Nagy-Dunával, ami által pedig a falu csekélyke idegenforgalma tovább apad.

– Az érdekellentét a halászok, az erdészek, a természetvédők, az idegenforgalomban utazók között természetes – vázolja az állapotokat később a győri irodájában Janák Emil, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság első embere. – Mindegyiknek másféle vízállás volna a kedvező és más időpontban.

Mit tehet ilyen esetben a vízügy? A rendelkezésre álló mennyiséggel a természetes vízjárást igyekszik szimulálni. Ha Pozsonynál emelkedik a vízszínt, a dunakiliti duzzasztómű zsilipkapuinak igazításával emelik a Szigetközben is, ha fenn apad a folyam, akkor – némi késleltetéssel – apasztják nálunk is. Hiszen a természet sincs tekintettel csak az egyik vagy csak a másik fél érdekeire.

S ha már szóba került a duzzasztómű, rákérdezek a halász által említett kihasználatlan áramtermelési lehetőségre is. Nos, a hasznosítására már jelentkezett vállalkozó, aki az engedélyek beszerzésénél tart. Ami pedig a zsiliprendszer használatát illeti, elvi akadálya annak sincs, ám az alsó szakasz kotrása nélkül elképzelhetetlen, ehhez viszont pénz szükségeltetne, ami nincs – a kör tehát bezárult. Jó hír viszont, hogy a Szigetköz alsó szakaszának rendbetételére jut 6,8 milliárd forint. Ezzel a felső szakaszhoz hasonlóan tudják majd szabályozni a vízjárást.

Azt azonban nem szabad hinnem, így a szakember, hogy a mostani gondok egyedüli okozója a Duna elterelése. Németországban, Ausztriában számos erőmű épült, amelyek mögött a víz lerakja a hordalékát. S mivel a folyó vagy épít, vagy rombol, nálunk építőanyag – értsd: hordalék – híján csak rombolni tud. Vagyis a Szigetköznél egyre mélyíti a medrét, ami ellen előbb vagy utóbb mindenképpen tenni kell valamit. S hogy mit, arról is megvan a szakmai véleménye, ám azt az olvasókkal nem kívánja megosztani.

– Annak idején a vízlépcső megépítése mellett kardoskodtunk, ám végül mindenki kifarolt mögüle, mi pedig benne maradtunk a slamasztikában – adja értésemre tartózkodásának okát. – Ebből megtanultuk, hogy mi szolgáltatók vagyunk, és azt tesszük, amivel megbíznak bennünket, a többi nem ránk tartozik.

Mielőtt elbúcsúznánk a Szigetközből, úgy illik, hogy köszönjünk el Alexay tanár úrtól is. A Duna partján találom a Pöröly-szigetnél, egy partra vetett hajónál. Tanyahajónak is hívják, az erdészek, vízügyesek régen sokat éjszakáztak benne.
A közelben, a parton néhány gázló madár, a vízen pedig hattyúk. Az idő egyre csípősebb, végre megérkezett a megkésett tél.
– Ide szoktunk kijárni az egyetemről a tanítványaimmal piknikezni, no meg figyelni a természetet – mutat az idős férfi a fedett parti padokra.

– És mit tapasztalt az évtizedek során?
– A Szigetköz megsínylette az elterelést, ez kétségtelen. Sok régi fajt özönnövények váltottak fel, eltűntek a bakcsók, a kiskócsagok, de egész gémtelepek is. Viszont ismét megjelent a rétisas, és egyre jobban érzik magukat a kárókatonák is. Ám nem csupán az ember beavatkozása miatt. Hanem mert a természet egyik legfőbb jellemzője az örök változás. A Duna elterelésével és anélkül is.