Se nem páva, se nem fácán

A pávafácánok Indiától Délkelet-Ázsián át a Fülöp-szigetekig elterjedtek, hat fajuk ismert. Európában a szürke pávafácán a leggyakoribb, ez alkalmazkodott a legjobban a kontinentális éghajlathoz, de télvíz idején igényli a fűtött helyiséget. Egy pár tartására legalább 3x4 méteres, növényekkel gazdagon beültetett röpde szükséges. A szokásos fácáneleség mellett jelentős mennyiségű gyümölcsre és állati fehérjére is igényt tart. Rokonaival ellentétben a pávafácántyúk csak két tojást tojik, de ha elszedik tőle, akár hét fészekaljat is rakhat az év bármely szakában. A kakas különös násztánc során próbálja párja kegyeit elnyerni: füttyöket hallat, bóbitáját előre mereszti, tollazatát felborzolja. Olykor még egy-egy ízletes csemegét is odacsempész szíve választottja elé. Ezt a magatartást megfigyelhetjük a néhány napos csibéket vezető tyúkoknál is, melyek a fiókákat olykor szinte megtömik. Éppen ezért igen sok türelmet igénylő munka a pá­va¬fá­cán¬csibéket felnevelni, hiszen csipesszel hosszasan kell a csőrük előtt tartani egy-egy falatot, míg hajlandók megenni. Ha magukra hagyják őket, éhen is pusztulhatnak a teli etetőtál mellett. A tojók szerencsére gyakran elkotlanak a röpdében, a fiókák felnevelését sem kell feltétlenül magunkra vállalni. Hazánkban az első sikeres pávafácán-tenyésztés Tóth Sándor nevéhez fűződik, aki ma is szaporítja a fajt.