Piszke gólyalábon

Például sokkal könnyebb a földjét megművelni (noha arra vigyázni kell, hogy a kapával ne sértsük meg a törzset), egyszerűbb a metszése, a szüretelése. A magasan álló, levegős korona a nagy ellenség, a lisztharmat számára sem ideális, így a tő eredményesebben védhető. A „gólyalábakon” álló, csinos kis köszmétefácskák sokkal szebb látványt nyújtanak, mint a sokszor széteső, kusza bokrok. Mivel azonban a fácska törzse viszonylag vékony, ezért támasztékra szorul, aminek a legjobb eszköze az akáckaró.

A köszméte A-, B- és C-vitaminban gazdag, emellett vas, kalcium és foszfor is bőven van benne, nagy pektintartalma pedig lehetővé teszi, hogy lekvárt, dzsemet, befőttet, illetve kocsonyát készíthessünk belőle. Fogyasztása kedvező hatású a szívre, májra, vesére, segíti az emésztést is. (Nem véletlenül adják főtt és sült húsok mellé köretként.) Mivel irgalmatlanul savanyú is lehet – savtartalma olyan nagy, hogy éretlen termésének a leve ecet helyett is használható –, friss fogyasztásra csakis teljes érésben szüreteljük. A receptkönyvek szerint szósznak teljes érés előtt szüreteljük, csakhogy ekkor a gyümölcs még savanyú, s annyi cukor kell a szószba, hogy cukorszósz lesz a végeredmény. Érdemes ez esetben is megvárni a teljes érést.

Igényét tekintve a köszméte a legkülönfélébb talajokon termeszthető eredményesen. Nem különösebben fényigényes, de a mély árnyékot nem kedveli. Forró nyarakon a meleg termőhelyen elveszítheti a lombját, és a gyümölcse is értéktelenné válik. Többi bogyósgyümölcsű társához hasonlóan érzékeny a klórra, így kálium-klorid helyett kénsavas kálival trágyázzuk. Fajtái közül a Pallagi óriás nagy gyümölcseivel, a Piros ízletes ízletességével, a Rolonda pedig különleges, kékespiros bogyószínével tűnik ki.