O. Horváth György: Vegyem, egyem?

A hírek ugyanis szinte folyamatosan arról szólnak, hogy most éppen itt kapcsolt le a hatóság több tonna ismeretlen eredetű zöldséget, ott meg néhány tonna zöldülő húst, patkányok rágta kolbászt stb.

Nos, az ország lakosságának a fele művelhetné a kertjét, termeszthetne zöldséget-gyümölcsöt a családjának.
S ha netán arra is venné a fáradságot, hogy a motoros kaszák és fűnyírók helyett sarlót, kaszát ragadjon, akkor évente néhány tízkilónyi nyúlhúst is előállíthatna magának – az egyébként nejlonzacskókba gyűjtött, majd a szemetesekkel elvitetett – gyepből, hajtásokból, levelekből, a szemétbe dobott zöldségmaradékokból, száraz kenyerekből.

De nem erre tart a világ: falvaink lakói – tisztelet a kivételnek – eltékozolják szüleik tudását, nem gazdálkodnak a háztájiban, nem tanítják meg a gyermekeiket arra, amit a szüleiktől tudnak. Miért? Talán, mert még mindig túl gazdagok vagyunk: inkább pénzt adunk ki a boltban azért, amit otthon megtermelhetnénk.

A fiatalokat pedig nem is nagyon érdekli e tudás: sokuk inkább elköltözik a városba, ahol nagyobb a munka és a pénzkereset esélye. Pontosabban: ott van munka – a falvak többségében e sanszot a rendszerváltás utáni meggondolatlan döntéssorozat megszüntette, és nincs is esély arra, hogy helyben megteremtődjön.

Régen el sem lehetett volna képzelni, hogy a falvakban megéljen egy zöldséges…