Kincset érő kökörcsin - Az utolsó végvár vagyunk, a sok ezer kilométeres sáv idáig tart

Nos, sok egyéb mellett az történt akkoriban, hogy hazánkból szinte teljesen kipusztultak a fák. Bár úgy tudjuk, a fák nem tudnak menekülni, de évszázadokkal mérve ez sem igaz: ami megmaradt belőlük, azok délre húzódtak: az európai félszigetekre (a mai Spanyol-, Olasz- és Görögországba). A fák helyét a sztyeppe vette át – amely akkoriban egész Eurázsiát eluralta –, később a sztyeppe területe is csökkent, de nálunk maradt belőle. A sztyeppéről tudni kell, hogy az egy olyan biológiai egység, ahol a füvek, a lágyszárú növényzet dominál; egyes kutatók szerint Árpád apánk is azért állt meg pont itt, mert amikor megérkeztek hont foglalni, errefelé még volt sztyeppe.

Most akkor ugorjunk vagy ezer évet, amikor is meglepő események verték fel a honi biológia amúgy csendesnek mondható világát. Nem fogják elhinni, de kiderült, hogy a Körös-Maros Nemzeti Parkban élő, s addig erdélyinek hitt hérics bizony Volga menti hérics, vagyis orosz származék az istenadta. Mindez történt valamikor 2012-ben, amikor is…

– …amikor is rádöbbentem, hogy szinte semmit nem tudunk a sztyeppei élővilágról – veszi át a szót dr. Sramkó Gábor biológus, aki most már hivatalosan is, ráadásul az Akadémia Lendület programjának segítségével, kutatja a sztyeppei élőlények eredetét. – Ez a „nemtudás” tőlünk nyugatabbra magától értetődőnek mondható, ugyanis ott – természetes okokból – teljesen megszűnik a sztyeppe. Mi azonban az utolsó végvár vagyunk: nálunk még megvan a sztyeppei biom, vagyis az eurázsiai kontinens egészére kiterjedő életföldrajzi egység, ami Oroszország keleti végén kezdődik és Magyarországon ér véget.

– Mi a kutatás tárgya?

– Ennek a megmaradt, egységesnek mondható sztyeppzónának, vagyis ennek a sok ezer kilométeres sávnak az élővilágát tanulmányozzuk, a genetikai változatosság földrajzi mintázatát igyekszünk feltárni. Kiemelten hét növénnyel és három állatfajjal foglalkozunk.

– Remélem, a Volga menti hérics köztük van…

– Természetesen. Aztán következik a bókoló zsálya, amelynek virágai lila színűek, s virágzáskor az ágai bókolnak. Fokozottan védett, eszmei értéke negyedmillió forint.
A harmadik növény a tátorján, amely az ördögszekérhez hasonlóan a szél által görgetve szórja szét a magvait. A tátor szavunk valamikor fergeteget jelentett, ebből lett a tátorján. Az is védett, értéke százezer forint.
A negyedik a csipkés gyöngyvessző, amelyről sokáig azt hitték, hogy már kipusztult, de aztán a régi, bezárt, úgynevezett ótemetőkben, az Alföld több pontján megtalálták.
Az ötödik egy látványos, szép növény, a tátogó kökörcsin, amelyből mára egyetlen populáció maradt, ezért végveszélybe került, eszmei értéke negyedmillió forint.
A hatodik a keleti bazsarózsa, amely a Hegyalja egyik eldugott pontján rejtőzködött a közelmúltig, mígnem ezt a gyönyörű, pirosló virágú növényt megtalálták botanikusaink.
S végül a hetedik a heverő seprőfű, amely ugyan se nem szép, se nem látványos, nem is védett, viszont egyáltalán nincs veszélyben: Spanyolországtól a keleti orosz végekig sokfelé megtalálható a sztyeppén.

– Akkor következzenek az állatok. Gondolom, jön az oroszlán, a gazella, a vadló…

– Nem egészen… Helyettük inkább a csíkos szöcskeegér, aztán egy bogárféle: a nagyfejű csajkó, és egy boglárkalepkefaj.

– Hát akkor halljuk, mit tud ez a szöcskeegér?

– Nem rokona a háziegérnek, eddig egyetlen populációt találtak belőle Magyarországon. A többi szöcskeegérrel összehasonlítva akkora a különbség, hogy kiderült, ez egy önálló faj: létezik tehát a magyar szöcskeegér. Eszmei értéke egymillió forint.

– Ahogy Pelikán gátőr mondaná: kicsit szőrös, kicsit csíkos, de a miénk…

– Nemrég jöttem meg egy 15 ezer kilométeres útról, Kazahsztánból, ahol a szöcskeegér nyomában jártunk.

– Hogy kell egy szöcskeegér nyomában járni Kazahsztánban?

– Nagyjából tudtuk, hol fordulnak elő, s ott csapdát állítottunk neki.

– Mi a csali egy ilyen csapdában?

– Nincs csali, az egész egy földbe ásott ötliteres üveg. Amibe az állat éjjel szépen beleesik. Van, aki szerint azért, mert ennyire buta, mások szerint viszont észleli az emberi nyomokat és kíváncsi, vajon mi lehet az üvegben…

– Mit tud a nagyfejű csajkó?

– Hogy nem kifejezetten látványos, az biztos: a ganajtúrófélékhez tartozik, de galacsint nem készít, csak zöld növényt gyűjt gyermekeinek. Kifejezetten jó bogárszülő: mindketten gondozzák a földbe ásott üregben fejlődő utódaikat. Végül a harmadik a boglárkalepke, amelynek rendszertana még nem tisztázott, ennek ellenére vígan él az egész sztyeppezónában.

– Ugye, nem haragszik meg, ha megkérdem: mi várható, ha még többet megtudunk arról a bazsarózsáról?

– Ha jól fordítom, azt akarja kérdezni, hogy mi végre ez az egész? Hát például azért, hogy feltárjuk ennek a tíz sztyeppei élőlénynek a genetikai szerkezetét, s az ebből levont következtetésekből felderítsük a sztyeppei élővilág kialakulását, történetét. Ezenkívül a kutatás eredményeként létrejöhet egy DNS-adatbank is, amely része lehet a világ nagy adatbázisainak. Fontos a kutatás természetvédelmi jelentősége is, ilyen például a magyar szöcskeegér esete. Eddig egy kalap alá vették a keleti rokonokkal, most, hogy kiderült, önálló faj, a legmagasabb szintű nemzetközi védelmi besorolást kapta. S végül ez egy alapkutatás, s mint ilyen, nem kell feltétlenül számszerűsíteni. Az eredmény a magyarság szellemi kincse lesz, azé a nemzeté, amelynek bölcsője a sztyeppén ringott.