Széncinege a postaládában

Öröm is látni télen a madáretetőn szedegetni, majd megfigyelni tavasszal, amikor „nyitnikéket” énekelve köszönti az ébredő természetet. Nyáron és ősszel pedig a kertekben, erdőszéleken találkozni vele, amint ott surran a fák, bokrok ágai közt hernyók, bábbölcsők után kutatva.

Állandó madarunk, a párok az év nagy részét költőhelyük környékén töltik. Csak különösen hideg teleken vonul délebbre, nagy csapatokba verődve.

A széncinege (Parus major) remekül alkalmazkodott az ember környezetéhez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy természetes és mesterséges odú híján kültéri lámpatestek búráiba, vascsőkorlátokba, sőt postaládákba is fészkel.

Okos, találékony kis szárnyas, és szapora: évente kétszer költ, alkalmanként akár 18 tojást is rakhat, de az átlag is 5–12 közötti. A fiókákat mindkét szülő eteti és neveli.

A menü leginkább hernyókból és pókokból áll, a hernyók belét azonban a szülők eltávolítják, mert az abban lévő egyik anyag hátráltatja a fiókák fejlődését. A kicsik étrendjét – fontos kalciumforrásként – összetört csigahéjjal egészítik ki.

A cinege télen főként bogyókkal, olajos magvakkal táplálkozik. Megfigyelték, hogy eszközt is használ: csőrébe fogott fenyőtűvel piszkálja ki a fából a lárvát. A mogyorót a két lábával közrefogja, és erős csőrével addig üti-vágja, míg az szétesik. Csapatokba verődve képes a téli álmot alvó denevérek elpusztítására is, de arra szintén akad példa, hogy kis énekeseket, sármányokat, zsezséket szednek ízekre az éhes cinegék.