Őzgidácska sete-suta…

A kicsi őzgidák, amelyek rendszerint május végén születnek (súlyuk ekkor mindössze egy kiló), egy-két hétig igen gyönge lábakon állnak. Megesik, hogy ekkor már el-elkóborolnak az anyjuk mellől, s ha veszélyt észlelnek, meglapulnak az avarban, a bokor alján, várva az értük jövő szülőt. S ha a tudatlan kiránduló meglátja a lapuló kis állatot, és elárvultnak gondolva megsimogatja, vagy ami még rosszabb, magával viszi: hát a legrosszabbat teszi vele. Ha a visszatérő anya a gidáján megérzi az idegen szagot, bizony, sorsára hagyja, s az valóságosan árva lesz. Ha pedig valaki az otthonában próbálja nevelni az őzgidát, szinte biztos, hogy az előbb-utóbb elpusztul.

Az őz hazánk egész területén előfordul, s noha vadállat, időtlen idők óta a báj, a kedvesség és az ártatlanság megtestesítője. Besorolni is nehéz, mert a 15–30 kilós súlyával apróvadnak nagy, nagyvadnak pedig kicsi. Az erdős-mezős vidékek, az erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek, nádasok, füves bozótosok szelíd kérődzője. Az 1970-es évek előtt főként a hegy és dombvidéket lakta, napjainkban már az alföldeken is általános. Egész elterjedési területét tekintve az európai őz mintegy ezerféle növényfajt fogyaszt. Mivel a bendője kicsi és gyorsan emészt, gyakran és alkalmanként viszonylag keveset kell ennie. Fő táplálkozási ideje az esti, illetve a hajnali órák. Nyáron jellemzően magányosan él, de nem ritka az anya és a gidák közössége sem, ősztől tavaszig azonban nagyobb csapatokat alkot (a nyílt térségeken a számuk 50–100 közötti is lehet). A párzás időszaka a nyár közepére esik, a suta általában két gidának ad életet. A kis gidák legveszedelmesebb ellensége a róka, de különösen télen a kóbor kutyák is tetemes pusztítást vihetnek végbe az őzállományban.