Gyarapodik a nemzeti park

Talán kevesen tudják, hogy a Balaton délnyugati térségében egy különleges mocsárvilág megmaradt területeit fedezhetjük fel. Hajdan a Nagyberek a Balaton legnagyobb öble volt, azonban a tó turzása – somogyi szóval „kösköny” –, mely Balatonboglár és Balatonkeresztúr között alakult ki, leválasztotta a Balaton nyílt vizétől. A Nagyberek leválva tehát a Balaton medencéjéről, az élőtáj arculata is egészen más lett. Egy óriási ingovánnyá alakult át, annak minden rejtelmes növény- és állatvilágával. Az egész berek óriási nádtenger lett, benne tavak, szigetek, bozótok, rétek, erek, vándorvizek, zsombékok, lápok. – Takáts Gyula (1911–2008) A somogyi Nagyberek című, 1934-es doktori disszertációjában fogalmazott így. A legendás Nyugat című folyóirat harmadik nemzedékének jeles alkotóját is rabul ejtette a táj szépsége. Ott, fonyódi nyaralójában, e vidék ölelésében beszélt nekem erről. 

A Dél-balatoni Berkek nemzeti parki területté nyilvánítása okán idézte fel bennem az emléket az idő. Hiszen 2026 tavaszán a korábbi 1500 hektárnyi védett terület ezzel több mint 8500 hektár kiterjedésű, egybefüggő élőhellyé bővült, és nemzeti parki besorolást kapott. Utoljára huszonnégy éve gyarapodtak ilyen nagy léptékben a nemzeti parkok birtokai. Akkor, amikor 2002-ben Orbán Viktor miniszterelnök felavatta hazánk utolsóként létrejött nemzeti parkját az Őrségben. Most pedig a magyar tenger hajdani öble kapott elismerést. 

Ennek okán tartottunk terepszemlét a lápos-nádas Nagyberekben, Táska község határába térve. A Med­vogya-patak völgye szálkás pajzsikákkal várt a léggyökereket eresztő lábas égerfa tövében. Régen az égeres helyén keményfás ligeterdő lehetett. Útitársam, Rozner György mondja ezt. A nemzeti park igazgatóhelyettese szerint itt egykor tölgy-kőris-szil ligeterdők voltak. Fajgazdagságuk azóta elenyészett: ám nyomokban itt-ott még felfedezhető. Mint a közeli, Marcalihoz tartozó Boronkán. A tájvédelmi körzetben ciklámen és ruszkusz, csillagvirág, hóvirág, sárgaliliom is terem. Azok már belső-somogyi területek.  

De mi a berekben kószálunk. Mindenhol tavaszi tőzike, az egyiket méh szeretgeti szorgosan. A víz közelében karéjos vesepáfrány élvezi a langy délutánt. Mindhárom védett növény. Erről már Erdős Sarolta, a nemzeti park tájegységvezetője szól. Megállunk, szétnézünk. Odébb piros csészegomba színes tavaszi színfoltként tarkítja a vidéket. Tölgyfalevélen gubacs gömbölyödik. S lám, kocsányos tölgy hagyásfa bizonyítja az intézményvezető-helyettes fentebb közölt elméletét.  

Délre megyünk tovább a dél-dunántúli tájban. A fény átszűrődik a liget koronaszintjén. Épületmaradványokra terülő mohaszőnyegre lépünk. Szép illesztésű, nagy köveket raktak egymásra rég holt mesteremberek. A niklai vízimalom romjai közt égi molnárok emléke emeli a zsákot. Újra forog a malomkerék, s hóvirág fehér virága idézi vissza a havat. A gát tövébe nőtt fa villája alá gyökerek kuszálódnak. Mintha mitikus életfa kapaszkodna a partfalba. A koroknai vízfolyásnál így napfürdőzik a természet.