Kőtenger képei

Vadrózsa kacsint a fénybe. Kőtenger partján kövér kéktorkú zöld gyík napfürdőzik. Talán párjára vár. Lomhán arrébb vánszorog. Kocsánytalan tölgy árnyékába bújik a csend. Hangyakaraván halad tova, parány világ nyüzsög a porban. A kőtengeren nyárias tavaszi meleg hullámzik át. Régen volt Pannon-tenger moraja zúg. Tovább és tovább, a tájat szabdaló időtlen terek hasadékaiból. Csak az hallja, aki emlékezik. Aki tudja és érzi a Pelso pulzusát. Lüktet a május a Káli-medencében. A füves-sziklás Balaton-felvidéken járunk. 

„A kővágóörsi kőtenger a Balaton-felvidéken, a Káli-­medence déli peremén, Kővágóörs község keleti oldalán helyezkedik el. Területe: 7,2 hektár. Védetté nyilvánítás éve: 1976. A terület jellege: földtani érték. E száraz adatok hazánk egyik legérdekesebb természeti értékét ismertetik. 

A falu melletti dombélen heverő hatalmas, több négyzetméteres kövek egy, a Káli-medencét körbefogó, a Kishegyestűtől Salföldig húzódó kőhát megmaradt részei.” Kopek Annamária, a Pro Natura Díjas neves természetvédő tömören szabatos sorai ezek. A Napló című Veszprém megyei újság 1982. március 27-i számából. Hozzátehetjük: e természeti csoda azóta már fokozottan védett területként nemzeti parki oltalom alá esik. 

Okkal és joggal. Hiszen hajdan, egészen a tizenkilencedik századig a sziklatömbök malomkövekként végezték be sorsukat. A szomszédos Kővágóörs is e „kitermelés” után nyerte el nevét. Sőt, a község házait is a biztos fundamentumot adó kőhátakra emelték a helyiek. Így vált eggyé az ember a természettel. Ha nem is a szó legharmonikusabb értelmében. 

Olyan formakincsre telepedett rá a homo sapiens, mely a natúra roppant, ősi energiáját őrizte évmilliókig. Azt a látványosságot, melyet a hajdani vulkanikus utóműködés vajúdott valósággá. A feltörő hévizes források a Pannon-tenger lerakódott fehér homokját cementálták, így született meg e kemény, szilícium-dioxid kőzetanyag. A folyamatos erózió érdekesen sokféle formát vájt beléjük. Az egyik nagy tömb a Kelemen-kő néven ismert ingókő. Csak közös erőfeszítéssel képesek billegtetni az ide térők: a pusztán három ponton nyugvó monstrum valójában egy tíztonnás kőpad. Május van, sok túrázót vonz már ide a verő­fényes délután. 

Letelepedem a hűsben. Régi könyvecskét lapozgatok. Szerzője, Sebestyén Gyula (1864–1946) e táj szülötte volt. Tudós kutató, a Balatoni Társaság életre segítője. „Mosolygó balatoni emlékek” című anekdotagyűjteménye 1935-ben, a Gömbös-kormány által jegyzett első magyar természetvédelmi törvény elfogadásának évében jelent meg. Írója e környék felett fejet hajtó „Napisten” felhőpárnáinak haragospiros, lángvörös, selyemsárga, tengerzöld, ibolyaszín felhőpárnáira tekintett. Alkonyatkor „a tomaji hegyhát és a romkoronás Szigliget a nádkoszorús tó tükre mellett éles körvonalával már árnyképek formáján feketéllett.” Sorai a mára rímelnek, s rég holt időket idéznek. 
Búcsúzásképpen még rám vakkant a flóra. Farkas kutyatej harsány kavalkádja virít a fák között. Vörös álcsészéből kínálja nedűjét. Sokszínű növény: ám minden porcikája mérgező.