Bölcselő a zöldben

És mi a virágmorál? Virágzani. Édes mosollyal belenyílni a világba. Csak lenne az embernek száz szeme, hogy minddel nézni tudná.” Hamvas Béla (1897–1968) sorai ezek Fák című művéből. A babérligetkönyv című esszékötet lapjairól. A nagy gondolkodó műveiben nemcsak írói hasonlatokkal és leírásokkal adózott a natúrának. Fürkészte a flóra rezdüléseit és a fauna moccanásait. Minden istenadta létezőt. Természetüket, magatartásukat, alkatukat. Ahogy Konrad Lorenz (1903–1989) a rendszerezett tudomány magasából, úgy hősünk a szellem szirtjeiről széttekintve. 

Erre emlékeztet a hely szelleme. A balatonberényi Bokros-hegy szőlőültetvényektől zöldellő oldalán járok. A Hamvas Béla-kilátónál nézem az északi part tanúhegyeit. A kulacsából kortyolgató mester itt írta A bor filozófiája című opusát. A kötet 1945-ben jelent meg. Aztán snitt: a tömegek lázadása kéziratzugba száműzte az individuumot. Az „Én”-t, az egyént. Rangrejtve, rovott raktárosként alkotott Tiszapalkonyán. Svájcisapka koronázta életművét. Lapjait mégsem gyűrte pödört szélű, szakadt „salátává” a történelem. 

Örök értékei közt zöld tintával írt mondatokkal: „Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.” Imigyen szóla a magyar Zarathustra. 

Persze rétek, mezők, kertek és erdők idilljébe olykor belevegyült a rákosista csasztuskák ricsaja. A hatalom a társadalom peremére vetette. Püthagorasz című művében így fogalmazott: „Hogyan lehet a közösséget biztos, időálló, felbonthatatlan alapra helyezni? Válasz: úgy, hogy az ember a közösséget nem az anyagi természet, hanem a szellem törvényei szerint rendezi be. A természet rendje az erősebb uralma a gyengébben. Egyik sem boldog. A szellem rendje nem az erőé és a gyengeségé, hanem az igazságé.” A kitétel: túlontúl sommás. Szentenciaszerű – így van ez és slussz. Noha nem vágja át a valóság teljességének kusza gordiuszi csomóját. Sőt. A természeti törvény alól nem emeli ki az embert a metafizika. Mondom én, aki vallja a természettörvény mindenhatóságát. 

László András (1941–2024) is máshogy látta ezt. Hamvas Béla egykori tanítványa és pályatársa. Emlék: vele vagyok egy nyári délután. Egykori kávéházban ülök. Oktogon, beton, körút. A fa, aminek szellemi árnyékába húzódunk: holt anyag. Lambéria. Barna falburkolat. Úriasan nagyvilági miliő. Bőrfotel, tágasság, kristálycsillár. Átható tekintet, kék szemek. Az ősz hajú filozófus Hamvas Béláról beszél. Közös spirituális élményeikről. Tradícióról: az Útról és a Célról. Kalandozásaikról Julius Evola (1898–1974) olasz filozófus, René Guénon (1886–1951) francia író izgalmas életművében. Mindez már csak múlt időbe hullott pillanat. Üres csésze az asztalon.