Van egy történetünk

Egy évszázada ért véget az egész Franciaországot megosztó Dreyfus-ügy: a francia semmítőszék 1906 júliusában rehabilitálta hivatalosan az ártatlanul megvádolt és meghurcolt Alfred Dreyfus kapitányt. Még ma is felmerülnek véleménykülönbségek a történet megítélésében, noha azt már senki nem vitatja, hogy a kapitány ártatlan volt.
Alfred Dreyfus 1859-ben született az elzászi Mulhouse-ban. Hazafias meggyőződésből választotta a katonai pályát, amelyen tehetsége révén ragyogó pályafutásnak nézhetett elébe. Harmincévesen már a vezérkar tisztje volt, 35 éves korában azonban karrierje derékba tört, s még ennél is rosszabb, az életfogytiglani börtönbüntetés várt rá. A francia kémelhárítás egyik ügynöke 1894-ben a párizsi német követségen talált egy névtelen jelentést több hadititok felfedéséről. Egy másik dokumentumon pedig szó volt egy bizonyos D.-ről, aki anyagokat adott át a németeknek. Az antiszemita vizsgálóbíró ilyen sovány információk alapján választotta ki a vezérkari tisztek névsorából Dreyfust, s hazaárulás és kémkedés vádjával bíróság elé állították. A pert gyorsított eljárással folytatták le, s bár a vádlott végig ártatlanságát hangoztatta, három nap alatt elítélték, és Guyanába, az "Ördög-szigetre" száműzték. A tárgyalás elképesztő jogsértések közepette zajlott le, a védőügyvéd például bele sem tekinthetett a periratokba. Az egész ügyet példátlan hisztéria kísérte. A francia közgondolkodás központi témája volt az 1871-ben elvesztett Elzász-Lotharingia visszaszerzése, s Dreyfus elzászi születésében, valamint zsidó származásában a "hazafiatlanság" bizonyítékát láttatta a sajtó és a politika. Országszerte antiszemita hullám csapott fel, és a makulátlan múltú, szilárd jellemű százados neve szitokszóvá vált.
Már két éve senyvedett a börtönszigeten a rab, amikor új adatok merültek fel ügyében. Egy Ferdinand Esterhazy nevű - a magyar arisztokrata család egyik oldalágából származó - osztrák-francia tisztre vetült a gyanú árnyéka, hogy azt a bizonyos levelet ő írta. Bíróság elé állították, de fel is mentették. Kiderült ugyanakkor az is, hogy a hadsereg egyik tisztje hamis iratokkal szerepelt a bíróság előtt. Egyre nőtt tehát azok tábora, akik meggyőződéssel hitték, hogy Dreyfus ártatlan. Franciaország két táborra oszlott. A szenvedélyek akkor csaptak legmagasabbra, amikor Émile Zola megírta híres vezércikkét J'accuse (Vádolom) címmel. A köztársasági elnökhöz címzett nyílt levél elítélte a koncepciós pert és az egész antiszemita hecckampányt. Eleinte még az ellenében elfogultak hangja volt erősebb, de - két kormány bukása után - két év múlva, miután időközben az ügyet elindító vizsgálóbíró öngyilkos lett, s Esterhazy külföldre szökött, mégis elrendelték a perújrafelvételt. Dreyfus ügyét 1899-ben újratárgyalták. És a katonai bíróság ismét elítélte, ezúttal tíz évre. Ebből azonban már akkora botrány kerekedett, hogy a köztársasági elnök kegyelemben részesítette. A megtört ember elfogadta a kegyelmet, de a mellette kiálló értelmiségiek tovább harcoltak, s 1906-ban sikerült is elérniük a rehabilitálását. A kapitány újra katonai szolgálatba lépett, alezredesként részt vett az első világháborúban. Hetvenhat éves korában, 1935-ben halt meg.
A vita most arról folyt, hogy a századik évforduló kapcsán átvitessék-e a Panthéonba, a legnagyobb franciák közé Alfred Dreyfust. Akik ezt szorgalmazták, azt mondták, bátor helytállásáért megérdemelné. Az ellentábor szerint azonban ő csak egy ártatlan áldozat volt, az ügy igazi hőse az író, Zola, aki már amúgy is ott pihen. Jacques Chirac elnök az utóbbi álláspontot tette magáévá. De méltó állami szertartással emlékeztek meg a centenáriumról, Franciaország fejet hajtott a meghurcolt katona előtt. Az ügy máig érvényes tanulságait pedig Európa sem felejtheti.