Jeles napok

Weöres Sándor gyermekverse ősi hitvilágunk karácsonyi ünnepkörének hagyományát eleveníti fel: „Gyertyafény, szép remény, karácsonyi sütemény. // Egyszer arra jártam én, hol az ég a földre tárul, mindent ingyen ad, nem árul, sziporkázó csillagok záporoznak könnyedén. //.. // Máskor arra jártam én, hol a házban teli tálak énekelnek, táncot járnak, körben angyalhaj lobog év végén, de még idén.” Az ősmagyar-vallásban Karácsony – a Kör(kövér, áldott állapotú)asszony, Nagy-Boldogasszony ünnepe volt, aki a nap-éj egyenlőség bekövetkeztekor  - Szentestén – világra hozza gyermekét.  Hagyományosan a sötétséget legyőző Fényisten-gyermek születése, az Ó Esztendő (Ősfény-idő, Isteni idő) vége, az Új Esztendő - a kereszténységben az Újember, Fény-Krisztus - születése, aki „az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég”. A kalács (kelő, dagadó tészta) Boldogasszony – Édesanya jelkép, amelyben a – mézzel, mákkal, dióval töltött – kerek karácsonyi kalács külön értelmezést is kap. A sokmagvú, gömbölyded máktermés – sok az egyben - anyaistennő jelkép, az éjszaka szent növénye – a termékenység, alvás és feledés kifejezője. A dió a rejtett lényeg, a bölcsesség jelképe – félbevágva a csonthéj a koponya, magja az emberi agy megfelelője. Néphagyományunkban a dió a Szűzanya méhében, majd a sziklasírban nyugvó Krisztus, az isteni lényeg jelképe. Az aranyló méz – a tiszta áldozat, a szorgos munka „gyümölcse” –, mint jókívánság, megidézi a fényt, a bőséget és termékenységet az új esztendőre.