Fülcimpa

Ez az én filmem, döntöttem el rögtön, hiszen mindennél jobban érdekelnek az emberi kapcsolatok. Nem tartom magam rossz emberismerőnek, bár persze sok tanulni valóm van még. De azért a magam egyszerű módján én is ráhibázok néha! Például: ha fiatal unokahúgom napok óta karikás szemmel, legörbült szájjal jár-kel, akkor mindjárt arra gondolok, szerelmi bánat. Rákérdezek, tényleg. Vagy: hosszú értekezleteken néha kollégáim arcának vizslatásával foglalom le magam. És már nagyon jól kiismerem őket. Ha a fotórovat vezetője fapofával, de szája egyik sarkának felgörbülésével szólal meg, akkor valami benyögés várható. Ha az egyik komoly, de derűs kedélyű férfiú, homlokát ráncolva fel-le rakosgatja szemüve­­gét, akkor felkészülhetünk egy hosszas etikai elmélkedésre. Ha a velem szemben ülő kolléga ugyanakkor sóhajtozva dobja át karját a széktámlán: mit vétettem, hogy ezt kell hallgatnom? Ha a főnök a szokott nyájas arckifejezéssel hallgatja valamelyikünk magyarázkodását, de közben bal szemöldökét fél centire felhúzza, az azt jelenti: na, dugulj már el. És így tovább…

 

No de ezek túl egyszerű ügyek. Izgatottan vártam a továbbképzést. A női főszereplő, akit meg kellett fejteni, egy Naomi Campbell-szintű, feketepárduc-szerű szépség volt. Azt állította magáról, hogy az ugandai őserdőből szökött, ahol évekig sínylődött a gerillák fogságában. Mindezt tökéletes angolsággal, Versace ruhában, nyakában Hermés sállal egy fogadáson, ahol imponáló magabiztossággal szerepelt… Egyből mondtam magamban: nana, kisanyám, gyanús vagy te nekem!

 

Ehhez képest a pszichológusoknak csak a film végére sikerült oda eljutniuk, hogy a szépség nem is az ugandai erdőből jött, hanem csak innét a Fifth Avenue-ról. És tudják, miből rakták ezt össze? Hogy gyakran a fülcimpájához nyúl beszéd közben, ami a hazugság csalhatatlan jele. Amikor szembesítették vele, a nő azonnal megtört. Én pedig csalódottan nyomtam ki a stáblistát. Csak tudnám, mitől lett nagyhatalom ez az Amerika?!