Szívdobbanások Jászdózsáért

Dobos László, az egyesület elnöke telefonált, és azzal kezdte: „A Jászságért díjas Zsidei Andrásnéval beszélek?” Először azt hittem, viccel, hiszen én nem vagyok nagy ember, nem vagyok tudós – mosolyog Anikó, aki novemberben ünnepelte a hatvannyolcadik születésnapját. – De aztán kiderült, hogy tényleg én vagyok a díjazott, és jólesett, amikor megtapasztaltam, hogy milyen sokan örülnek ennek. 

Zsidei Andrásné szerény ember, és azt mondja, nem tett ő semmi különöset. Csak szereti a faluját, ahol született és ahol ezt a hatvannyolc esztendőt töltötte – s el nem hagyná semmiért. Gimnáziumot végzett, aztán középfokú könyvtárkezelői képesítést szerzett Szolnokon. Gyermekkönyvtárosként úgy érezte, megtalálta a helyét Jászdózsán. A könyvtárat az iskola udvarán, egy szeneskamrából alakították ki, s szerettek itt a gyerekek. 

– Amellett, hogy nagyon sokan olvastak és sorra kölcsönözték ki a legjobb könyveket, diafilmeket néztünk együtt, társasjátékokat játszottunk – mesél Anikó. – Könyvbeszerzésre valahogy mindig jutott pénz a faluban, az iskolában, és nagyon jó tanárok voltak. A gyerekeket mindig szerettem, és ez kölcsönös volt, sokszor úgy éreztem, az élet ezzel kárpótol a fájdalmakért. 

Mert Anikót és családját 1995-ben nagy tragédia érte: meghalt a férje, akivel tizennyolc évet éltek együtt. Hirtelen jött a rák, s nyolc hónap alatt elvitte Andrást. Két gyermekük közül Kinga akkor 17 éves volt, András 12. Édesanyjuk egyedül nevelte őket, arra, hogy újra férjhez menjen, sohasem gondolt. Lekötötte a munka, a szervezés, ettől kezdve még többet dolgozott. Közben gondozta beteg anyósát, apósát és édesanyját, aki szintén lebetegedett. 

– Aztán 2000. március 15-én a gyermekkönyvtár is a községházára költözött, összevonták a fel­nőttkönyvtárral – folytatja a Jászságért díjas Zsidei Andrásné. – Szép volt ez is, de a világ kezdett megváltozni, és hangsúlyoznám, nem a gyerekek. A szokásaik persze változtak, de ugyanolyan aranyosak maradtak, velük mindig meg lehet találni a hangot, ha a szeretetet érzik. Ezt az unokámnál is tapasztalom. 

A díjra egyébként nem maga pályázik az ember, hanem mások ajánlják. Zsidei Andrásné méltatásában ez olvasható. „Teljes életpályája a Jászdózsai Községi Könyvtárhoz kapcsolódik. Könyvtárosként a helyi közművelődés meghatározó személyisége volt évtizedeken keresztül.” Miután 2015-ben nyugdíjba ment, még három évet dolgozott a könyvtárban. Munkásságát 2017-ben Közszolgálati Életműdíjjal ismerték el, a 2004 óta általa vezetett „Dósai” Honismereti Szakkör pedig Jászdózsa Községért kitüntető díjat, majd 2019-ben Jászsági Civil Vándordíjat kapott. 

A szakkör különben 1984-ben alakult meg Gulyás János tanár úr vezetésével – tudom meg –, s Anikó kezdettől tagja volt. Megrendezték évente a Dósai Napokat, sokszínű hagyományőrző bemutatókat tartottak, kézi aratást, a régi hagyományok fölelevenítésével lakodalmat, szüreti felvonulást szerveztek, népi ételeket készítettek, bemutatták az egykori népi kismesterségeket. Mindezekben nagy részt vállalt Anikó, és munkájába szívét-lelkét beleadta, így történt, hogy húsz év múlva, a tanár úr után ő lett a szakkör vezetője. „Közösségteremtő erejével megújította annak tevékenységét – áll a szerkesztőségünknek is elküldött ajánlólevélben. 

– Több alkalommal szervezett honismereti találkozót, rendezett Jászsági Dalostalálkozót. Szoros kapcsolatot ápol a Jászság hagyományőrzőivel. (…) A szakkör közösségmegtartó és hagyományőrző szerepe meghatározó Jászdózsa életében.” 

– Azért persze nem minden ilyen szép – mondja Anikó, miközben a tájház felé ballagunk (vagyis az egyik tájház felé, merthogy Jászdózsán három is van). – Valaha százan is voltunk, most jó, ha negyvenen vagyunk, és az igazán aktív tagok száma ennél jóval kevesebb. Egyre inkább kiöregszik az a nemzedék, amelynek még mindene volt a falu. Jászdózsát ma alig több mit kétezren lakják, s a lakosság egy része az utóbbi évtizedekben kicserélődött. Nekünk az a célunk, hogy tovább vigyük az értékeinket, a hagyományainkat, és minden itt lakó „dósainak” érezze magát, mert úgy gondoljuk, a jövőben is ez ad erőt. De ez nem is olyan egyszerű. 

Aztán földerül az arca, amikor a templom mellett dr. Bozóki Má­riá­val találkozunk. Az idős hölgy ügyvéd, és nyugdíjasként is szívügye a falu: támogatásának köszönhető a templom óránként fölcsendülő harangjátéka és a tájház vizesblokkjának felújítása, melyhez több mint kétmillió forintot adott. 

Majd a Jászok Egyesületére és „A Jászságért” Alapítványra terelődik ismét a szó, mert az egész Jászságban sokat jelent a létük. Nem véletlen, hogy a „Dósai” Honismereti Szakkör tagjai Anikó vezetésével az egyesület minden havi gyűlésén és egyéb rendezvényén részt vesznek, és mindig új élményekkel térnek haza. Tartalmasak ezek a találkozások, változatos témákkal és kiváló előadókkal, s a különböző településekről érkezettek egymástól is sokat tanulhatnak. 

Jólesik a jó szó, s az egyesület és az alapítvány a jól működő közösségeket igyekszik anyagilag is támogatni. Tudva, hogy a közösségek ereje igazából az ott élők lelkében rejlik: benne van a szülőföld szeretetében és minden szívdobbanásban – Jászdózsán és szerte a Jászságban.