Vadász író a varázserdőből

Kortárs vadászirodalmunk képviselőjeként a természet kedvelőinek körében ma már ismerősen cseng a neve. A Bársony István-i és Fekete István-i hagyományok méltó örököseként emlegetik. Irodalmi igényességgel megírt könyveiben arról tesz tanúbizonyságot, hogy a vadászat nem csupán a ravasz meghúzásáról, a préda utolsó lélegzetének elillanásáról szól. Benne rejlenek az ártatlan gyermek tiszta és őszinte érzései, emberi küzdelmeink, az idő múlása, élet és halál, létünk teljessége. 

A Bakonyban megbúvó Rédén töltötte gyermekkori éveit. A települést három oldalról erdők ölelik körül, s az Esterházy-kastély romjai, a hozzá tartozó angolpark észrevétlenül beleolvad a tájba. Kortársaival naphosszat a grundon játszott, ahonnan egy pár perc alatt végigjárható rövid ösvény a fák sűrűjébe hívta. Fiatalkorában is, míg a többiek mulatni jártak, őt inkább ez a titkokat rejtő világ vonzotta. Megtapasztalta, ha nyitott szemmel és szívvel jár-kel benne, az erdő mindennap megajándékozza szépségével, újabb és újabb csodáival. Ebben sosem csalatkozott. 

Hétéves korától nyaranta az erdőn dolgozott, később fácántelepen madarakat gondozott – munkája mindig a természethez kapcsolódott. Az így összegyűjtött zsebpénzéből vett egy távcsövet. Határtalanul boldognak érezte magát, mert ezzel már kétszáz méterről észrevette a fák között megbúvó vadat. Vásárolt egy tükörreflexes fényképezőgépet, elkezdett természetfotókat készíteni. 

Rendszeresen kijárt „felderíteni az erdőbe”, ezért már jól tudta, merre induljon, ha vaddisznót akar nézni, konyhai maradékkal etette a kotorékban megbújt rókákat – számol be az elevenen benne élő emlékekről. Csendesen, lapulva, hosszú órák alatt pár méteres közelségbe tudott lopódzni a szarvasokhoz. A titokzatosság izgalma, az elmélyült csend, az állatok látványának élménye az erdő szerelmesévé tették. 

Később Egerbe került, ahol – akkori nevén a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán – földrajz–testnevelés szakos pedagógusként végzett 1987-ben. Itt ismerte meg feleségét, Szilviát, aki ének szakos tanárnak készült. Az első látásra szerelemből rövidesen házasság lett, amelyből aztán három gyermekük született. Még hallgató korukban költöztek ki Pétervásárára, miután meghívták a helyi iskolába őket tanárnak. József, bár akadtak rövid kitérők a szakmai útján, 1986 óta ennek az intézménynek a berkeiben oktat. Pár éve, kérésére, alsós osztályokban tanít, mert szerinte ekkor lehetséges leginkább a fiatalok lelkére, szívére hatni. 

Miután Pétervásárára került, lassanként megismerte a helyi erdőket. Évente – ahogy mondja – legalább ötszáz alkalommal járt kint: figyelt és gyönyörködött. 1990-ben letette a vadászvizsgát. De sohasem az ölés vágya vezette, hanem az erdő élménye, a felfedezés varázsa. Bizsergető és egyben feszültséggel terhes, kínzó érzés a várakozásé, amíg nem sül el a puska, mert utána végtelenül sajnálja az állatot. És sokszor nem lő. „Helyette behódol az erdő magasztosságának, annak lakói előtt fejet hajtva veszi vállára fegyverét, és hazaindul…” – írja róla egyik könyvének ajánlója. 

Régtől fogva motoszkált benne egy bántó érzés, hogy a vadászokat, akik egyébként rendszeresen etetik az állatokat és kordában tartják a szaporulatot, megbélyegzik, elítélik. A keresztfia készített neki egy honlapot, ahová elkezdte feltölteni az erdőben megörökített pillanatokat, és fotói mellé pár soros szövegeket fűzött. Már az 1990-es években, eleinte csupán saját kedvtelésére novellákat írt, s hamarosan eljutott odáig, hogy ezeket a Nimród című vadászati lap irodalmi pályázatain rendszeresen díjazták. Egyszer lelkébe szökött az a gondolat, hogy egy év élményeit könyv formájában lejegyezze. 2010-ben látott napvilágot a Tizenkét hónap erdőn-mezőn című, irodalmi igényességgel megírt, izgalmas történeteket és különös hangulatokat egybegyűjtő vadásznapló. 

A termékeny és jótollú írónak egymás után születtek a könyvei. Az előbbi után a Harangszó, amely szintén József valós, megélt élményeiből táplálkozik, egy írása kivételével. Az utolsó levél című novella arról szól, hogy a cserfa csak a következő rügyfakadáskor hullatja le a leveleit – ami az író számára a halált-születést, az élet teljességét szimbolizálja. Ettől kezdve nemcsak a látottak leírására törekszik, hanem élményeit lelkében ízlelve, szívében tovább formálva, még inkább az érzelmekre hatva akarja megszólítani olvasóit. Egyszerre szól a csintalan gyerekekhez és a felnőttekhez, akik közül sokan elfeledték, vagy csak a könyv olvasásakor élik át a varázserdő szépségeit. 

Tanítványainak rendkívüli tanóra keretében mondja el mesébe szőtt erdei történeteit, amelyeket saját sípgyűjteménye vadhangokat utánzó hangjaival tesz még különlegesebbé. Hasonló előadásokat tart más iskolákban is; örömmel veszi, ha hívják. Találkozhatunk könyvei­vel vadászati kiállítások alkalmával, és megtalálhatók a honlapján, amelynek a neve: Erdő lelke (www.erdolelke.hu). 

Nyolc megjelent könyve között akadt, amelyikből 2000 példány fogyott, s többet újra kellett nyomni. Született tollából történelmi regény, amelyben a vadászat, a gyermekkori emlékek, a családi gyökerek kapcsolódnak össze. Felnőttként bukkant rá a feledés homályába merült gyermekkori verseire, amelyek egy-egy állatról szóltak. Ezek átdolgozásából született meg az Állati-jó című verses foglalkoztatókönyv. Most épp egy fantasy történeten dolgozik, amely egy kitalált, szerelemmel átszőtt erdei világba kalauzol bennünket. Sokféle műfajban ír, de – saját meglátása szerint – a lírával ér leginkább célt. Így tud igazán gyönyörködtetni, megcsendíteni a minden olvasóban ott szunnyadó mély, belső hangokat, és átadni azt a fontos üzenetet, hogy a vadász nem rossz ember.