Szól az uszkai harang
Kaptam egy fényképet Vérteskethelyről a múltkor. Vérteskethely a Dunántúlon van, jó messzire mitőlünk, de Uszka, ahol a fotó készült, sincs valami közel. Több mint száz kilométer, még autóval is majd' másfél óra. De nem muszáj oda autóval menni, gondolattal csupán egy szempillantás.
És máris ott vagyunk Uszka közepén, a református templom és a fa harangtorony tövében. Ahol ez a fotó készült 1940 kora nyarán. Ott lehetne azon a képen a fotó küldője, Egri Zoltánné is, de nincs ott. Ahogy elnézem a képet, négy-öt éves lehet talán a legfiatalabb szereplője, ő meg akkor csupán kétéves még, s persze nem Egri Zoltánné, hanem Papp Laura.
Uszka derék, életerős, igazi kisnemesi falu volt még a negyvenes években, a vasárnapi istentiszteletre be se fért mindenki a templomba. Kicsi az, talán, ha száz ülőhely van benne, aki nem igyekezett, az, bizony, álldogálhatott a töltésen meg a Batár partján, ami körbeöleli az Isten házát.
Így volt ez 2014 áprilisában is, amikor nagy ünnep volt Uszkában – avatták az új harangot. Volt harang kettő is ugyan, de az egyik megrepedt, a másik meg hallgatott, nagyon úgy tűnt, hogy harangszó nélkül marad a falu. Mert nem volt pénze az új harangra. Pálinkás Gyula meg a felesége, a Milotáról beszolgáló lelkészházaspár azonban nem hagyta, hogy némaságba burkolózzon az amúgy is csendes falucska. Riasztottak minden jó érzésű embert, közösséget – így jutottak el a Szabad Földhöz is.
Egy héten belül Uszkában voltunk, ahol Pálinkás tiszteletes úr mellett Enghy Zsiga bátyánk várt ránk. Zsiga bátyánk ugyan Fehérgyarmaton élt, de sose szakadt el Uszkától, s tudott is róla mindent. A régi harangokról is. Azt, hogy melyiket ki, hol, s mikor öntötte, de még azt is tudni vélte, hogy az egyik rég elásott harang ma is meg-megszólal.
Az a régi harang a Rákóczi-szabadságharc idején szolgált, de midőn a labancok Uszka felperzselésére készültek, Erdődi László, a református egyház gondnoka úgy dönt, leszerelik és elrejtik a harangokat is, mert megtapasztalták már, hogy a labanc hajlamos a harangrablásra. Erdődi gondnok megbíz hát két embert a harangok elrejtésével. Enyedi János és Kiss Sándor befogja a bivalyokat, és elindulnak a Tiszát kísérő füzesbe, ahol el is ássák jó mélyre a harangokat. Mire hazaérnek, már lángokban áll a falu. Dúl a csata, pusztul a falu, de a kurucok győznek, Uszka azonban hamuvá válik.
Új, a mai helyére költözik a falu, s mikor megnyugszik a helyzet, keresni kezdik az elásott harangokat. De akkor Kiss Sándor meg Enyedi János már halott, s nem találják. Azóta is hiába keresik. Pedig az meg-megszólal azóta is – de csak nagy veszélyek idején. Legutóbb 1944 novemberében hallotta a Lebovics-tagban, kint a határban lakó Szentpéteri Antal, és másnap kezdetét vette a málenkij robot. Amikor a szovjet katonák ötvenkét uszkai férfiembert hurcoltak el, akik közül harminckettő sohasem látta viszont Uszkát meg a családját.
Oda maradt Enghy Zsiga bátyánk apja is, meg a most Vérteskehelyen lakó Egri Zoltánné apja is. Abból a családból négy férfiembert vittek el, s csak egy jutott élve haza. Papp Laura hatéves volt akkor, s volt még négy testvére. El se lehet képzelni mai fejjel azt, hogy min mentek keresztül azok a félárván maradt családok. Minden az asszonyokra hárult. Szántottak, vetettek, jószágot tartottak, s ott volt a rengeteg gyerek.
Hál’ Istennek felnőtt azért mind. De mihez kezdhettek Uszkában az ötvenes években? A földeket már elvették, a téesz nem fizetett, munka sehol – s ekkor megjelentek a faluban a dunántúli munkaközvetítők, munkáskezeket kerestek az egyik állami gazdaságba. Uszkából is elmentek vagy tízen, köztük Papp Laura. Egy idő után szakácsnő lett, s férjhez ment egy állatgondozóhoz, és Vérteskethelyen telepedtek le. Született öt gyermekük, jöttek az unokák, a dédunokák, s teltek-múltak az évek…
De Papp Laurának mindig hiányzott Uszka. Mert mint a levelében írta, nem tudja elfelejteni azt az ember, hogy hol született. Hát, most már nehezen mozdul, de van neki a kertben egy gyönyörű somfája, még egészen kicsi korában hozta otthonról, Uszkából. Ami oly nagyon messzi van, de ha ránéz arra a fára, mindig Uszka jut az eszébe. Ami, mint írta, annyi évtized után is a szíve közepe.
És még írta azt is, hogy van az alatt a somfa alatt egy szép kis cseprente, azt ő nekem szánta. Hogy sose feledjem Uszkát meg az uszkai harangokat. Válaszoltam is neki, hogyan feledném…!? Hiszen az a nagy tisztesség ért azon a 2014-es ünnepségen, hogy én lehettem az új harang keresztapja.
