Beteljesült új remény

Hosszú ideig nem tartottak a szüleim malacot. De a legnagyobb gyermekem, Barnabás barátságot kötött az előzővel, Töfivel, akinek végül az lett a sorsa, ami a haszonállatoknak szokott. Azóta hiányzott a nagyszülői háznál tett látogatásokból, hogy a kisfiú kiszalad hozzá, nála időz. Ezért nem maradt sokáig üres a disznóól, hamar vett bele édesapja új lakót. Olyan aprónak tűnt a jószág a nagy ólban. Farkincája csiga alakban kunkorodott, rózsaszínű bőrét sűrűn takarták a fehér szőrszálak. 

Barnabás először nem mutatott kitörő lelkesedést, majd egyre több időt töltött vele. Szépen lassan új barátság szövődött, s mintha az űrt is lelkén, ami az előző barátjától való elbúcsúzás hagyott, kitöltötte volna a beteljesült új remény. – Anya, gyere, nézd meg őt! – türelmetlenkedik, és én ilyenkor mindannyiszor örömmel megyek megnézni a malacot. A nyári szünetben a gyerekek egy-egy hetet a mamáknál töltöttek. Barnabás minden reggel, miután felkelt, első dolgában a malachoz ment. A fáról lehullott almával etette, és az azóta kicsit nagyobbra nőtt jószág azt is hagyja neki, hogy a nyári forróságban slaggal lelocsolja. Szól neki, és kiszalad az ólból. Vakargatja, a fülét gyurkálja, és ő nagyon élvezi. El is nevezte Kucinak. Már most azt rebesgeti, hogy ő vele bizony világgá indul, ha le akarnánk vágni. Szerencsére az még messzebb van. 

A nagyszülőknek a lányokról is volt mesélnivalójuk. Ámbár ők inkább a baromfiudvarban ólálkodnak. Főleg Muminál, a törpenyuszinál, aki hófehér, de a szeme körül foltban fekete színű a szőre. A tapsifülest csak messziről szokták figyelni, olykor óvatosan megsimítani, mert ő nem állja a dédelgetést, mint a mi házi kedvencünk, Szilka. A legkedvesebb történetem viszont az, hogy bár a tyúkok csak napi négy tojást tojnak, a gyerekek, hárman, napjában ötször is kiszaladgáltak összegyűjteni a tojásokat. Azért a leleményes nagyszülő elkezdte mindannyiszor visszapakolni a tojásokat a helyére, hogy megint örülhessenek az apróságok a találatnak. Hiába, a paraszti vér nem válik vízzé, a jószágok szeretetét ők is lelkükben hordozzák, s viszik tovább. Sokszor pedzegetem a férjemnek, csak tréfálkozásból, de meglehet, szívemben mélyen nyugvó vágyakozásból: tanyára kellene költöznünk...