A vízcsapból is Santa Claus

Nem mintha év közben szűkölködnénk bennük, de ilyenkor aztán már a fülünkön is kijönnek. Jingle bells-jingle bells, halljuk egész nap, és nézzük – közös európai kultúránkból eredő, de attól merőben idegen – túlhajtottságot. Santa Clausok minden mennyiségben, fényárban úszó üzletek, felcsicsázott házak és kertek, elképesztő karácsonyfák, erőltetett boldogság, érzelgés, nyavalygás. Az év utolsó két hetében naponta legalább tucatnyi filmben láthatjuk – mármint ha még nem volnánk  vele torkig.

De nemcsak a téma megy már az agyunkra, hanem a színészi játék is. Igaz, minden népnek megvan a sajátos gesztusrendszere. Ugye, az olaszok ujjrázását, a franciák vállvonogatását mindenki ismeri. Nem mondom, hogy elviselhetetlen az amerikai metakommunkáció, de ha egész nap látjuk... Például itt van, mondjuk, egy olyan szituáció, amikor egy férfi és egy nő számára kiderül, hogy szeretik egymást. Ilyenkor mindig félrenéznek, elfordulnak, zavartan mosolyognak, először próbálják elbagatellizáni érzelmeiket, aztán kitör a szenvedély. Jó, ez egyszer-kétszer így van kitalálva – no, de mindig?! És a szófordulatok. Az állandó „szeretlek!”, amelyet köszönésképpen használnak. Az üres „sajnálom”, a fejhangon előadott „elárulná valaki, hogy mi folyik itt?” és az  „ezt nem hiszem el!” No, s amikor valaki félholtan fekszik a földön, mindig így hajlanak fölébe: „minden rendben?”

Talán kukacoskodásnak tűnhet mindez, de így, az év végére már annyira telített vagyok amerikai filmekkel, hogy mindegyik idegesít, tíz perc után tovább kapcsolok. Elhatároztam, hogy most egy darabig csak a Duna tévé filmjeit nézem. De azoknak meg gyakran szomorú a végük. És az ember happy endre vágyik. Úgyhogy... jaj.

A témáról többet olvashat a Szabad Föld december 31-én megjelenő 53. számának 40. oldalán.