Fesztiválért vállveregetés?

– Számított a kitüntetésre?
– Tudom, ilyenkor szerénynek kell lenni, de az az igazság, hogy számítottam rá. Sokféle dolgot csinálok: rendezek, írok, lapot szerkesztek, fesztiválokat szervezek; hogy mindebből kik mit vesznek észre és mit értékelnek, azt azért nem tudhatom. Így mégiscsak meglepődtem, amikor azzal hívtak fel, hogy Hevesi Sándor-díjat kapok.

– A Bárka Nemzetközi Színházi Fesztivált is azért szervezi, hogy utána megveregessék a vállát?
– Azért is. De elsősorban azért, mert a színház csak így működik itt és most. Hiába mesél valaki egy fantasztikus élményről, hiába nézzük azt felvételről, az nem színház. Azt szeretném, hogy a magyar nézők is itt és most láthassák a legjelentősebb európai előadásokat.

– Nem éri vád a hazai közösségektől, hogy őket hanyagolja?
– A Bárka Nemzetközi Színházi Fesztivál a Magyar Stúdiószínházi Fesztiválból született. Mi átalakultunk, a stúdiószínházi találkozó viszont elköltözött Egerbe, miközben további számos új fesztivál született – vagyis a hazai társulatok is sok helyen megmutatkozhatnak.

– Tehát a magyar kollégák kedvében is jár a Baranyában nyaranta megrendezendő Ördögkatlan Fesztivállal?
– Feltétlenül. Persze elsősorban Bárka-előadásokat szeretnék, de a Katlanban lesz a Nézőművészeti Főiskola, az Örkény Színház és a Nemzeti Színház kisebb kamara-előadása, és természetesen pécsi színészeket is várunk.

– Cseh Tamás a „katlanozók” egyik fővédnöke volt. Közös beszélgetőkönyvük nagy siker lett. Önnek is fontos ez a kötet?
– Nagyon fontos. Egyfelől mert nagyon személyes, „benne vagyok” a könyvben, másfelől pedig még soha nem tapasztaltam, hogy amit csinálok, ennyi örömet okoz az embereknek. És ez Tamásnak is köszönhető.

– Hogyan él tovább barátja a mindennapokban?
– Profán példával élve a Bárka Színházban nem tudunk nem gondolni rá, hiszen mindennap belépünk a Cseh Tamás Terembe – az egykori Vívótermet születésnapján kereszteltük át. Egyébként is sokszor gondolok rá: nem szomorúan, hanem derűvel. Nekem ő mindig az élni akarást jelentette, azt, hogy becsüljük meg azt az ajándékot, amit kaptunk: saját, egyszeri életünket.