Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Lehet, hogy furcsállani fogja, hogy egy 65 éves asszony kér tanácsot, akinek, ugyebár, benőhetett volna már a feje lágya… Belevágok a közepébe: tizenhárom év özvegység után karácsonykor ismét férjhez megyek. A házasságot sajnos a gyerekeim, unokám ellenzik, és ugyanígy vannak vele a leendő férjem gyerekei is.
Ötvenkét évesen maradtam egyedül, harmincévi boldog házasság után. Egészen a legutóbbi időkig nem volt senkim. A férjem legjobb barátja nekem is jó barátom volt, mint ahogyan a felesége is, a két család összejárt, s özvegységemben is törődtek velem. Tavaly meghalt János felesége, én is megsirattam. A gyászév során sokat beszélgettünk, sétáltunk, néha meghívtam vacsorára. Egyszer csak másképpen kezdtünk egymásra nézni. Ez most, nyár elején történt, és nagyon hamar elhatároztuk, hogy összekötjük az életünket.
A baj csak az, hogy a gyerekeim kiborultak, amikor két hete, a vasárnapi ebéd előtt bejelentettem a terveimet. Nem is sejtették, hogy van valakim, és hogy éppen János bácsi az. A vejeim udvariasan hallgattak, de a lányaim ezernyi érvet felhoztak, mi mindenért ne tegyem. Még az unokámtól is rosszallást kaptam! Kiderült, hogy ugyanígy viselkedtek János gyerekei is. Egyik oldalon sem személyes kifogások hangzottak el, bár János családja kifogásolta, hogy éppen hogy csak letelt a gyászév. Inkább azt látom, hogy a vagyont féltik, ami mindkét oldalon körülbelül azonos mértékű (ház, autó, szőlő). Pedig eszünkben sincs kisemmizni őket. Nem akarok lemondani utolsó éveim boldogságáról, de a gyerekeim szeretete is fontos számomra.
Üdvözlettel:
Etelka, akinek nincs még késő

Kedves Etelka!
Egyikről sem kell lemondania, hiszen ezek nem egymást kizáró érzések. Természetesen a gyerekeknek nincs joguk gátolni az ön újbóli házasságkötését, de úgy látom, ebben amúgy is eltökélte magát. Persze itt nem is jogról van szó, hanem megértésről és szeretetről. Adjon nekik egy kis időt, hogy feldolgozzák a frissiben tett nagy bejelentést. Ha semmit sem sejtettek erről a kapcsolatról, akkor tényleg derült égből villámcsapásként érhette őket. Történhetett volna mindez fokozatosan, tapintatosabb előkészítés után. De ha már így esett, most kell türelmet gyakorolniuk, mégpedig kölcsönösen. Ha meg akarja őket nyugtatni az örökség felől, ennek vannak jogi lehetőségei is. Persze nem muszáj, de biztosan enyhülne tőle a hangulat. És beszélgessenek sokat a jövőről, legyen derűs, és mutassa ki irántuk a szeretetét. Unokája aggályait pedig üsse el tréfával. Megnyugszanak majd a kedélyek, meglátja. Persze, hogy nincs még késő! Sok boldogságot!
Üdvözlettel: