Családroppantó válságaink

Életünk krízisei néha lassan érlelődnek, máskor hirtelen csap be a villám. Felgyorsult korunkban nincsenek már nyugodt, mindig ugyanabban a mederben, lassan csordogáló évek. Egyre több a változás, és ha nem alkalmazkodunk hozzájuk, beleroppanhatunk. Egy régi fohász így szól: „Adj, Uram, erőt, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni! Adj bátorságot, hogy küzdjek az ellen, amit képes vagyok megváltoztatni! És adj bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól.”
A stressz, a válsághelyzet természetes, szükségszerű, mondhatni kötelező része életünknek. Egyszer mindenkinek szembe kell találkoznia valamilyen tragikus eseménnyel, nemigen lehet egy emberöltőn át kitérni a családi sokk elől.
A tragédiák elviseléséhez belső erő kell. Az pedig önismeretből meg az élethez való bátorságból táplálkozik. Ezenkívül a válsághelyzetekben az ad még erőt, hogy tudjuk: közel állnak hozzánk szeretteink, összetartozunk jóban-rosszban, és mindenkor számíthatunk egymásra.
Sajnos egy-egy sokk – a tragédián túl – arra is rávilágíthat, hogy a család valójában lelkileg szétesett emberek jelképes fizikai közössége, s hogy az addigi „langyos” húsz év valójában nem is volt igaz. De a baj össze is kovácsolhat embereket. Ha van hozzá erejük.