Mint a por, lepi a közöny

Benyúlt a kerítésen a férjem – meséli Erzsike, szociális munkás arról a napról, amikor telefont kaptak, hogy öt év várakozás után mehetnek megnézni egy kétéves kisfiút. A kicsik térdmagas kerítés mögött játszottak. – A fiúcska odajött és belepuszilt a férjem tenyerébe.
Kiderült, hogy tévedés történt, a gyerek nem két-, hanem hároméves. Azonban éppen akkor érkezett meg a papír, hogy egy másik, egyéves kisfiú is örökbe fogadható – márpedig Erzsikéék eredetileg kétéves vagy kisebb gyereket szerettek volna. Hazafelé menet komoly vita alakult ki: Erzsike mindkét kisfiút hazavitte volna. Végül az egyéves mellett döntöttek. A másik maradt.
A kisfiú, akit akkor hazahoztak, most tízéves: okos, cserfes, mozgékony, szeret számítógépezni és focizni, és még nem tudja, hogy a szülei nem a vér szerinti szülei. Akik úgy szeretik, mint a sajátjukat. – Még hasonlít is ránk – mondja Erzsike, és az a félreismerhetetlen rajongás árad a szavaiból, ahogy egy anya beszél az egyetlen fiáról. Minden kapcsolat megszakadt a gyermekvédelemmel, már csak egy szál fűzi ide a kisfiút: egy többoldalas levél attól a nevelőnőtől, aki egyéves koráig gondozta, és valamiért külön ragaszkodott ahhoz a kicsihez, akit soha senki nem látogatott.
„Amikor ezt olvasod, már nagy fiú leszel.” Így kezdődik a levél. „Amikor felálltál, fogtam a kis kezed.” A napló, amelyben az állami gondozott fejlődését dokumentálták, tele van személyes utalásokkal, apró jelzésekkel. Az asszony arra kérte Erzsikééket, hogy évente egyszer hadd látogassa meg a fiút, de a második alkalommal bevallotta: nem bírja elviselni, hogy ne legyen a kicsi közelében, így inkább nem jön többet.
– Az az asszony nagyon csúnyán sérült. Nem lett volna szabad így belemennie lelkileg – véli a hasonló területen dolgozó Erzsike. De lehet-e igazából segíteni anélkül, hogy az ember rámenne?
– A gyermekvédelmi rendszer a mai napig őrzi poroszos hagyományai egy részét – mondja a gyermekvédelemben dolgozó pszichológus, aki azért kérte a neve elhallgatását, hogy nyíltan beszélhessen a problémákról. – A nevelők gyakran fásultak, kimerültek, maguk is ápolásra szorulnak: ebben a szakmában nagyon hamar ki lehet égni, és utána az ember hárítja az érzelmes helyzeteket. Nincs meg a gyakorlata annak, hogyan segítsenek úgy, hogy személyiségükben ne sérüljenek. Erre már megvannak a módszerek – mint például egy esetmegbeszélés a pszichológussal –, amelyeket a régi gárda hajlamos hókuszpókusznak minősíteni. Ugyanakkor érzelmi befektetés nélkül a gyerek minden tekintetben visszamarad a fejlődésben.
– Ha egy kis embernél nem alakul ki az elsődleges kötődés kilenc hónapos korra, ott nagy baj lesz, márpedig a csecsemőotthonban erre semmi esély – vázolja az intézmény hátrányait a pszichológus. – Ingerszegény a környezet, ez az értelmi fejlődést hátráltatja. Ha ezt nem sikerül hamar korrigálni, már az óvodába megbélyegezve kerül a gyerek. A kötődés hiánya, illetve az elmaradt mentális fejlődés miatt gyakran nem tudják levezetni a feszültséget játékkal, nem alakul ki megfelelő önkontroll. A lakásotthonokban minden közös, nincs egy luk, ahová el lehetne húzódni: ez szüli a közönyt, különben állandóan konfliktust kellene vállalni. Szövevényes érzelmi hálók vannak ezekben az intézményekben, de ezek senkit nem tartanak meg, és mint a por, lepi őket a közöny.
Sztakó János negyven év körüli, izmos, szőke férfi; állami gondozott volt, nevelőszülőnél nevelkedett. Általános dolog, hogy a gyereknek szinte bármilyen családban jobb, mint intézetben. Míg Jánost az első nevelőszülőtől azért vették el, mert az nem adott a gondozottaknak enni, viszont rendszeresen verte őket, a második, akinél végül felnőtt, saját szájától is megvonta a falatot, csak a neveltjei ehessenek. János azóta megnősült, van saját gyerekük is, de feleségével három állami gondozottat is nevelnek. Nem először. Két kicsiről négy évig gondoskodtak, azután a gyámhatóság örökbe adta őket.
– Szívideget kaptunk – mondja Sztakó Jánosné. – Nem csak minket viselt meg: a lányunk testvérként kezelte őket, de amióta elmentek, tilos velük találkoznunk, nem tudhatjuk, hová kerültek, és az örökbefogadók megüzenték, ha keressük őket, feljelentenek minket zaklatásért.
Nem csoda, ha sajátjukként szeretik a kicsiket, hiszen rengeteg szeretet és munka van bennük.
– Nulláról indulunk minden gyerekkel, aki az intézetből jön – mondja János. – Ott nincs semmije, ami az övé. Volt olyan, amelyik sikított, ha havat látott: nem mert rálépni. A másik a macskától rettegett, nem tudta, mi az. A saját sorsomon is látom: aki nem került családhoz, az elveszett ember lett.
Tiszta apja, szokták mondani a kisfiúra, aki Jánost egyes apunak hívja. Kettes apu a vér szerinti. Sztakóék mindig abban reménykednek, hogy felnevelhetik a kicsiket nagykorúságukig, de a nevelőszülő a rendszerben ideiglenes megoldás: azért van, hogy visszagondozza a gyereket a vér szerinti családba. A nevelőszülő örökbe is fogadhatná a gyerekeket – ezzel azonban elesne attól az anyagi támogatástól, amiben így részesedik, és egy biztonsági őr jövedelméből nem lehetne négy gyereket nevelni.
– Mi lenne, ha mondjuk a mostani három gyermeküket visszaengedné a rendszer a vér szerinti családjukba?
– Segítségre szorulnánk – válaszolja Sztakóné szárazon. – Pszichológus segítségére.
Budai Ágnes a Fészek Alapítvány szakembere. Ez a civil szervezet az örökbefogadással kapcsolatos kérdésekben igyekszik segítséget nyújtani. Az állami gondozásban lévő gyermekek örökbefogadása körül elvileg semmi keresnivalójuk a civileknek, azonban a rendszer mintha kicsit jobban ragaszkodna hozzájuk, mint kellene.
– Évek óta mindig ugyanannyi, húszezer gyerek van állami gondozásban, ebből kétezer-négyszáz örökbe fogadható, és kétezer engedéllyel rendelkező örökbefogadó várakozik. Jellemzően éveket. Évente ezer örökbefogadás zajlik le, de ezek nagyobb része családon belüli vagy nyílt örökbefogadás, ahol a szülő és az örökbefogadók ismerik egymást, és a gyerek nem is kerül be a rendszerbe. Az ezer örökbefogadottnak csak kisebb része kerül ki az állami gondoskodásból. Eleve túl sokan is kerülnek be. Hetven százalékuk szociális okból, holott ezt a gyermekvédelmi törvény tiltja. Ha a család az alapellátásban megkapná ugyanazt a segítséget, amibe a gyermek állami gondozása kerül, azzal valószínűleg jobb eredményeket lehetne elérni. Ha egyszer bent van a kicsi, akkor hosszú idő telik el, amíg örökbe fogadhatóvá nyilvánítják. Félévente kellene felülvizsgálni a gyermek örökbe adhatóságát. Ez csak formailag történik meg, de azokat a gyerekeket sem veszik tartós gondozásba, akikkel senki nem tartja a kapcsolatot. Nincs megjelölve, melyik hatóság a felelős azért, hogy a vizsgálat eredményes legyen.
– Miért nem találnak egymásra ezek a gyerekek, illetve a várakozók?
– Egyrészt sokan minél kisebb, egészséges gyereket szeretnének. Sok kicsit nem nyilvánítanak időben örökbe fogadhatóvá, és minél több időt tölt a rendszerben, annál sérültebb, elmaradottabb lesz, ezért annál kevésbé fog kelleni. Ráadásul a szervezet lebeszéli róluk a szülőket. Tesznek ők ajánlatokat: van itt egy négyéves értelmi fogyatékos, nagyon cigány kisfiú, nem kell?
– Milyen megoldást lát a problémára?
– Legalábbis be kellene tartani a törvényeket. Azután engedni kellene a civileket, hogy közvetítsenek az örökbefogadó és az állam között. Akkor megkérdezhetnénk, hogy itt van ez a gyerek, már négy jelentkezőt hoztunk rá. Miért nem adják oda senkinek?