Ambrusnak mesélve

Stílusom látványos, előadásmódom, nem szégyellem, teátrális, némi ripacskodástól sem riadok vissza. Másfél éves unokám hatalmasra nyitott szemmel bámul hol rám, hol a képekre. Egyre aktívabban vesz részt e közös tevékenységünkben, egyre több tárgyat, személyt tud megnevezni, ahol kell, kacag, ahol meg a történet úgy kívánja, szomorú vagy ijedt képet vág. Egyszóval, megy ez nekünk.
Most azonban fáradt és nyűgös, talán lappang is benne valami, és csak anyját kívánja. Kezében a könyv, de „ne ma, aa” vagyis ne a mama, hanem anya meséljen. Ám ő sincs jól, fáj a torka, alig tud beszélni, s igazából csak azt remélte, hogy egy félórácskára levakarhatja magáról a ma egész nap piócaként rátapadó fiát. De Ambrust mindez nem érdekli, csak hajtogatja a magáét. Úgyhogy összebújunk hárman a kanapén, anya tartja a könyvet és fogja fia kezét, mama pedig halkan mesél. Hiába a tenger nagy esze, unokám nem jön rá a turpisságra, elégedett a győzelmével. Én meg mondom a mesét, s egy kicsi pracli a tenyerembe fészkelődik. Összesimulunk hárman. Most megállítanám a pillanatot.