Ugat a kutya

Szó, ami szó, a kutya első és legfontosabb jellemzője, hogy ugat. A második pedig, hogy alapvetően mindenkit utál, legyen az ember vagy állat; egyes-egyedül csakis a családját – kutyául: falkáját – szereti. Ebben az ugatós-utálós-harapós világban az ember szokásosan álságosan viselkedik, hiszen ezeket a tulajdonságokat évtízezredeken át nemcsak eltűrte, de egyenesen fejlesztette is a kutyákban, hogy aztán az utóbbi néhány évtizedben megpróbálja minderről leszoktatni.

Tényleg, vannak kutyák, amelyek az átlagnál lényegesen többet ugatnak, s külön pech, ha ez a szorgalom találkozik valami fülsértően erős hanggal is. Nem szeretnék panaszkodni, de néhány hónapja a Kutyapostás szomszédjába is befogadtak egy sorsüldözött kutyalányt, aki tán éppen így akarja meghálálni sorsa jobbra fordulását: mindenre, ami csak mozdul a környéken, azonnal éktelen csaholással válaszol. Ezekben az esetekben külön baj, ha az ugatós kutya gazdája nem törődik a négylábú „riasztóval”, holott néhány erőteljes szó vagy néhány suhintás egy összecsavart újságpapírral komoly hangtompító hatással bír…

Ezen a héten még a szokásosnál is kevesebb a helyem – vagyis az ugatásra még visszatérünk –, de addig engedjék meg, hogy elmondjam egy kedves barátom történetét. Az illető úr szerelmi találkára készült egy férjes asszonnyal. A nő egy kisvárosban lakott, mindenki ismerte, ezért megkérte a „gaz csábítót”, hogy este, amikor jön, a kocsijával nehogy a házuk előtt álljon meg, hanem két utcával feljebb. A barátom így is tett, az óra éjfélt ütött, amikor megállt két utcával odébb. Csendben kiszállt, ám a szemközti kapuból két lobogó kutyaszem meredt rá, majd felharsant a fenyegető morgás. Ugye nem kell folytatnom: a férfit két utcán át kísérte üvöltő ugatólánc, kerítéstől kerítésig…

Úgy látszik, kikapós feleségek ellen például kifejezetten jó, ha ugat a kutya. Szücs Gábor